Inspiráló gondolatok János atyával
Szabadon megkeresni a magad útját
Minél jobban meg akarjuk fejteni a világ titkát, annál kevésbé tudunk mit kezdeni a misztériummal. Minél nagyobb a tudásunk, annál jobban idegesítenek az érthetetlen dolgok. Ha következetesen végigvisszük a szabadelvű gondolkodásmódot, akkor pl. nem volna szabad művészetekkel foglalkozni, mert az nem logikus és nem hasznos.
Az is elgondolkodtatja az embert, hogy a kőkemény piaci érdekek világa hogy használhat ilyen fogalmat, hogy bizalom. Pedig hányszor lehet hallani arról, hogy itt meg ott megrendül a befektetők bizalma. Emberi számításaink arra valók, hogy egyszer összedőljenek pl. egy belháborútól, egy természeti katasztrófától. De mégis kell a jövőt tervezni valamilyen szinten, csak engedjük felszínre életünk mélyének azt a titkát, amelyet, jobb, ha tudatosan kezelünk, mintha ellenőrizetlenül tör utat magának.
Van Isten, sőt, van Atyánk, van Jézusban testvérünk, és a Szentlélekben van lelkünk. Minden szellemi lendület túlmutat bezárt világunkon.
Nem az a szabad, aki arra fut, amerre akar, hanem az, aki szabadon megkeresi a maga útját az egyetlen célhoz, Istenhez, a másik segítségével.
Sánta János atya
Élethelyzetek – sorozat
A sírás megengedett
Egy frissen elvált férfi, aki odaadóan igyekszik gondoskodni a gyerekeiről, megpróbálja a lehető legnormálisabb és legbiztonságosabb otthont megteremteni számukra. Vidám arcot vágtam a kedvükért. Megpróbáltam a lehetőségek szerint ugyanazt csinálni velük, amihez szokva voltak. Ez az esti szertartás régi hagyomány volt, csupán az anyjuk hiányzott belőle. Nos, ismét sikerült zökkenőmentesen levezényelni egy estét.
Lassan, óvatosan álltam fel, vigyázva, hogy a legkisebb zajt se keltsem, nehogy felébredjenek, és újabb dalokat meg meséket követeljenek. Lábujjhegyen mentem ki a szobájukból, behajtottam az ajtót és lementem. Az ebédlőasztal melletti székbe roskadtam, és eszembe jutott, hogy amióta hazajöttem a munkából, most ülök le először. Főztem, vacsorát adtam, buzdítottam a két kicsit, hogy egyenek. Elmosogattam, miközben megpróbáltam kielégíteni összes kíváncsiságukat. Segítettem a nagyobbiknak megírni a második osztályos házi feladatát, megdicsértem a kicsi rajzait és elálmélkodtam, milyen ügyes legótornyot épített. Fürdés, mese, hátmasszázs, ének, és most végre egy rövid ideig magammal foglalkozhattam. A csend egy pillanatig felüdülést jelentett.
No meg rám tört a magány is. Úgy éreztem, mintha az egyedüllét hatalmas tengerének mélyén rostokolnék. Minden egyszerre zuhant rám, és hirtelenjében elveszettnek, meggyötörtnek éreztem magam. Váratlanul kitört belőlem a zokogás. Ültem és csendben zokogtam.
Ekkor, egyszer csak két kar fogta át a derekamat, és egy pici arcocska nézett fel rám. Ötéves fiam együttérző szemébe pillantottam. Zavarba jöttem tőle, hogy a fiam sírni lát.
– Sajnálom, John, nem tudtam, hogy még ébren vagy.
Úgy hangzott, mintha azt mondaná, nem kell mindig erősnek lennem, időnként megengedhetem magamnak, hogy gyenge legyek, és kifejezhetem az érzelmeimet.
GONDOLAT:
Bizonyára tapasztaltad már, hogy egy kiadós sírás után mennyire megkönnyebbültél, mintha el is múlt volna a fájdalmad, a bánatod, vagy legalábbis enyhült volna. Félelemnek, bánatnak, szomorúságnak, csalódottságnak, sírásnak igen is helye van az életünkben! Fontos, hogy megéljük ezeket. Nem kell elfutni előlük! Azt keresd inkább, mire akar tanítani téged egy szomorú helyzet! Mit akar az Isten üzenni akkor, abban a helyzetben?
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
Férjem halála után a legváratlanabb pillanatokban tört ki belőlem a sírás. Nagyon beteg volt, sokat szenvedett, így halála előtt „elengedtem- ha Jézus hív én elengedték” -mondtam neki miközben simogattam. Tudtam hogy számára megváltás a halál, én megtettem amit megtehetem. Szentségekkel ellátva ment Jézushoz. Nagyon jó EMBER volt, biztos lehetek az üdvösségében.
De hiányzik, kegyetlenül hiányzik!…