Az eleven hitből fakad a remény. A keresztény úgy tesz tanúságot hite szilárdságáról, hogy a homály ellenére is kitart a hitben. Reménye erősségét pedig azzal bizonyítja, hogy a nehéz körülmények között sem szűnik meg remélni.
Sőt, maguk a viszontagságok növelik a reményt. Ezért mondhatta szent Pál: „még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység”. A végkövetkeztetése: „A remény pedig nem csal meg” (Róm 5, 3-5).
Tehát, a remény soha nem csal meg, még akkor sem, tele van az életünk viszontagságokkal.
Eszembe jut Jób története, aki megpróbáltatott gyermekeiben, javaiban, akit elhagyott a felesége, barátai, aki a legmélyebb nyomorba és magányosságba zuhant, akinek egész testét lepra borította.
Miért engedte meg mindezt az Isten?
A szenvedés a bűn gyümölcse, de egyúttal tisztulás is és engesztelés magunk és mások bűneiért. A fájdalmas csapások alatt nyögő ember számára egy csöppet sem világos az Isten akarata. Könnyen hatalmába keríthet bennünket ilyenkor a gondolat, hogy Isten elhagyott. No, ez az a pillanat, amikor minden látszat ellenére remélni kell, és visszaemlékezni, hogy a „remény nem csal meg”, mivel Isten szeretetére számítunk. Ez a szeretet pedig már kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által (Róm 5,5).
Biztos vagyok benne, hogy minél jobban remélünk, annál inkább eláraszt bennünket az Úr a javaival. Olyanokkal, amelyeket álmunkban sem reméltünk. Lehet, hogy sok-sok ajtó bezárul előttünk, de olyan nincs, hogy kitartásunk ellenére az Isten ne nyitna meg előttünk egy ablakot. Elképzelhető, hogy ez nem az lesz, mint amire számítottunk, de ha kellő „távolságból” nézzük az életünket, meglátjuk, milyen ajándékot készített nekünk.
Tapolyai Emőke a Bátorság Hetén beszélt a reményről is. Úgy fogalmazott, hogy ha egy fiatal pár Istenbe vetett bizalommal reménykedik a gyermekáldásban, egészen más minőségű életet él, mint aki nem így tesz. Lehet, hogy Isten nem adja meg azt, amiben remélünk, de reménykedve sokkal több felismerünk születik, egészen másképp állunk egymáshoz, a látszólagos kudarcokhoz és nem a mások hibáztatása, a kiábrándultság, a depresszió lesz az osztályrészünk.
Az egyik kedvenc képem a Szentírásból a búzaszem hasonlata.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre” (Jn 12, 24-25).
Amikor a földműves beveti a földjét ilyenkor ősszel búza maggal, csak reménykedni tud abban, hogy ki fog kelni, szárba szökken és termést hoz. Biztosíték nincs. Lehet fagy, lehet belvíz vagy jégeső és még számtalan dolog, ami kárt tehet a növényben. Mégis reménykedik, mert nem tehet mást. Ha nem lenne benne remény, nem lenne értelme a munkájának és így az életének sem.
A remény számomra azt is jelenti, hogy a növekedést, a reményeim beteljesülését rá bízom a Gondviselőre. Engedem, hogy a Lélek szabadon mozogjon, tevékenykedjen belátása szerint.
Lisieux-i Szent Teréz azt mondta: „Istenben soha nem lehet eléggé bízni, hiszen Ő olyan hatalmas és olyan irgalmas! Pontosan annyit nyertünk el tőle, amennyit remélünk.”
Imádkozzunk most közösen a remény ajándékáért!
Imádkozzunk egy egy tized rózsafüzért ezzel a titokkal: „Aki a mennybe fölment”.
* * *
Kedves Klubtag!
Számodra, a te életedben mit jelent vagy jelentett a remény? Megosztanád velünk?