1. rész: A legerősebb ember
Nagyon sok évvel ezelőtt, mikor Firenze éppen köztársaság lett, élt ott egy férfiú, akit Raniero di Raniero-nak hívtak. Fegyverkovácsnak volt a fia és maga is kitanulta apja mesterségét, de nem nagy kedvvel űzte. Raniero a város legerősebb embere volt.Azt beszélték róla, hogy a legnehezebb páncélzatot is olyan könnyedén viselte, mint más ember a selyeminget. Még fiatalember volt, de máris sok próbáját adta erejének. Egyszer egy alkalommal egy olyan házban tartózkodott, ahol gabonát raktak fel a padlásra. Azonban nagyon is sok gabonát gyűjtöttek össze, és az egyik padlásgerenda összeroppant és az egész padlás ledőléssel fenyegetett. Valamennyien kiszaladtak, kivéve Ranierot. Felemelte mind a két karját és úgy tartotta az egész tetőt, míg az emberek gerendákat és állványokat hoztak elő és alátámaszthatták.
Azt is beszélték Ranieróról, hogy ő volt a legvitézebb ember, aki csak valaha Firenzében élt és hogy sohasem tudott eleget verekedni. Ha zajt hallott az utcán, azonnal kirohant a műhelyből abban a reményben, hogy verekedés támad, és ott megmutathatja az erejét. Szívesen verekedett egyszerű paraszttal ugyanúgy, mint páncélos lovaggal. Szinte őrült módon küzdött anélkül, hogy törődött volna ellenfelei számával.
Abban az időben Firenze nem volt éppen hatalmas. A lakosság legnagyobb része gyapjúszövő és takács volt, és ezek nem kívántak többet, csakhogy békében dolgozhassanak. Volt néhány derék legény is, de ezek nem voltak nagyon harciasak és csak arra voltak büszkék, hogy az ő városkájukban nagyobb a rend, mint másutt. Raniero sokszor panaszkodott, hogy nem olyan országban született, ahol király van, aki maga köré gyűjti a vitézeket és sokszor mondta, hogy ő akkor nagy tisztességhez és dicsőséghez jutna.
Raniero bőbeszédű és nagyhangú volt, nem volt könnyű dolog vele élni. Szép kinézetű emberré cseperedett, de az arcát felszántotta több mély sebhely is, mely nem állt túlságosan jól neki. Gyorsan tudott határozni és még gyorsabban cselekedni, de nem egyszer erőszakosan.
GODNOLAT:
Az első részben megismerhettük főszereplőnk alapvető jellemvonásait. Vannak pozitív és vannak persze negatív tulajdonságai. De mi is ilyenek vagyunk, nem? Ilyen szempontból picit hasonlítunk Ranierohoz. A kérdés, hogy mire használjuk a tehetségünket, az erőnket, a kedvességünket, a kitartásunkat… vagy amivel éppen rendelkezünk, és mit kezdünk a negatív személyiség-jegyeinkkel? Ezen a héten gondolkodj el az előző kérdéseken! Fogalmazd meg, hol lehetne még fejlődnöd!
2. rész: Az arannyal szőtt drága kendő
Raniero feleségét Franceskának hívták és a bölcs, hatalmas Jacopo degli Ubertinek volt a leánya. Jacopo nem szívesen adta a leányát olyan nagy verekedőhöz, mint Raniero és ameddig lehetett, elleneszegült ennek a házasságnak. Franceska végül is kényszerítette, hogy engedjen, mert azt mondta, hogy sohasem fog máshoz menni. Mikor végre Jacopo beleegyezett, azt mondta Ranieronak:
– Már nem egyszer láttam, hogy olyan férfiak, mint te, könnyebben tudják elnyerni, mint megtartani a nők szerelmét, azért azt kérem tőled, ígérd meg, hogy ha a leányomnak olyan nehéz lesz a sorsa nálad, hogy vissza akar térni hozzám, akkor nem fogod megakadályozni.
Franceska azt mondta, hogy igazán nincsen szükség ilyen ígéretre, mert ő annyira szereti Ranierót, hogy senki és semmi sem tudja majd tőle elválasztani. Raniero azonban azonnal ígéretet tett.
Így költözött Franceska Raniero házába és eleinte minden jó volt közöttük. Mikor már néhány hetes házasok voltak, Ranierónak eszébe jutott, hogy a céllövésben fogja magát gyakorolni. Néhány napig célba lőtt a falon függő céltáblába. Hamarosan olyan ügyes lövő lett, hogy mindig célt talált. Végül úgy gondolta, hogy megpróbál nehezebb célt eltalálni. Körülnézett valami alkalmas cél után, de nem talált egyebet, mint egy fürjet, mely kalitkában függött a kertajtó felett. A madár Franceskáé volt, aki nagyon szerette azt, de Raniero mégis megparancsolta az egyik inasnak, hogy nyissa fel a kalitkát és lelőtte a fürjet, amint az a levegőben repdesett. Úgy gondolta, hogy ez már jó lövés volt és mindenki előtt eldicsekedett vele.
Mikor Franceska megtudta, hogy Raniero lelőtte a madarát, egészen elsápadt és kérdően nézett fel reá. Azon csodálkozott, hogy azért csinált talán ilyesmit, hogy megszomorítsa. De azért mindjárt megbocsátott neki és éppen úgy szerette, mint azelőtt.
Egy darabig minden jól is ment. Raniero apósa vászonszövő volt. Nagy műhelyt tartott, hol sokan dolgoztak. Raniero egyszer úgy találta, hogy kendert kevertek a len közé Jacopo műhelyében és ezt nem tartotta meg magában, hanem itt-ott elbeszélte a városban. Végül Jacopo is meghallotta ezt a pletykát és azonnal végét akarta ennek vetni. Megkért tehát néhány lenvászonszövőt, hogy vizsgálják át a fonalait és a vásznait és azok úgy találták, hogy minden a legfinomabb lenből készült. Csak egyetlen csomagban, mely nem firenzeiek számára készült, találtak egy kis keverést. Jacopo ekkor azt mondta, hogy a csalást valamelyik segéde az ő tudta és akarata nélkül követhette el. De rögtön megértette, hogy a nép ezt nehezen fogja elhinni. Eddig mindig nagy híre volt a becsületességének és azért nehezen viselte el, hogy folt esett a becsületén.
Raniero ellenben mindenfelé azt híresztelte, hogy sikerült neki a csalást lelepleznie és ezzel még Franceska füle hallatára is dicsekedett.
Franceska ezen is nagyon elszomorodott, de egyszersmind éppen úgy csodálkozott rajta, mint mikor a madarat meglőtte. Midőn erre gondolt, úgy érezte, mintha maga előtt látná szerelmét és az hasonlított egy nagy arannyal szőtt drága kendőhöz. Szinte látta, hogy milyen nagy és hogy ragyog. De az egyik szögletből levágtak egy darabot és most már nem olyan nagy és nem olyan pompás, mint volt eleinte. Arra gondolt: Kitart ez még addig, amíg élek. Olyan nagy ez, hogy nem szakadhat vége.
És így megint jött egy időszak, mikor ő és Raniero olyan boldogok voltak, mint eleinte.
GONDOLAT:
Megfigyelheted, hogy Raniero mennyire csak saját maga „dicsőségével” volt elfoglalva. Azt gondolta, ha megmutatja saját kiválóságát, okosságát, ügyességét, ezzel jót tesz másoknak. Raniero szinte csak maga körül forgott, és nem nagyon figyelt oda másokra, még a saját szerelmére sem. Szerencséjére, Franceska egyelőre még tolerálta a viselkedését! Vajon, mennyire van bennünk önzés és milyen területen?
3. rész: Az elmaradt dicséretek
Franceskának volt egy öccse, akit Taddeónak hívtak. Ez üzleti dolgokban egyszer Velencébe utazott és ott finom selyem, meg bársonyruhákat vásárolt magának. Mikor visszajött, akkor ezekben büszkélkedett. Egy éjszaka Taddeo és Raniero együtt járták a kocsmákat. Taddeo cobolyprémes zöld köpenyt és lila selyemzubbonyt viselt. Raniero annyi bort itatott vele, hogy elaludt. Ekkor lehúzta a köpenyegét és felakasztotta egy madárijesztő póznára, mely valami káposztás kertben volt felállítva. Mikor ezt Franceska meghallotta, megint megharagudott Ranieróra. Ismét maga előtt látta a nagy aranyos selyemszövetet, amely a szerelme volt és úgy találta, hogy az megint kisebb lett, mert Raniero egyik darabot a másik után vagdosta le belőle.
Ezután kibékültek, de Franceska már nem volt olyan boldog, mint azelőtt, mert mindig attól tartott, hogy Raniero ismét elkövet olyasmit, ami megsérti szerelmüket. Erre nem is kellett sokáig várakoznia, mert Raniero sohasem tudott nyugton maradni. Azt szerette, ha az emberek folyton róla beszélnek és dicsérik a bátorságát és vakmerőségét. Az akkori dómnak az egyik tornyán függött egy nagy és nehéz pajzs, melyet Franceskának valamelyik őse függesztett fel oda. Az Uberti-család tagjai nagyon büszkék voltak arra, hogy ő közülök való volt, aki meg tudta mászni a tornyot, hogy oda felfüggessze. Azonban Raniero egy szép napon felmászott a pajzshoz, a hátára vette és lehozta. Midőn Franceska ezt meghallotta, először beszélt Ranieróval arról, ami kínozta és megkérte, hogy ne akarja mindenáron megalázni azt a családot, amelyhez ő is tartozik.
Raniero, aki azt várta, hogy a felesége meg fogja dicsérni azért, amit csinált, most nagyon megharagudott. Azt felelte, hogy már régóta észrevette, hogy nem örül az ő hírnevének, hanem egyedül a saját családjára gondol. Más az, amire én gondolok – mondta Franceska – és az az én szerelmem. Nem tudom, mi lesz, ha ez így folytatódik. Ezután sokszor történt szóváltás közöttük, mert Raniero rendszerint éppen olyasmiket csinált, amiket Franceska a legkevésbé tudott eltűrni.
GONDOLAT:
Raniero a külsőségek embere. Szinte már gyerekesek a csínytevései, a “hősködései” és akaratlanul is gonoszságba csapnak át. Nem értette, miért neheztel rá a felesége. Elbeszélnek egymás mellett. Mi mennyire figyelünk a másik igényeire, szükségleteire, vagy csak saját akaratunkat akarjuk érvényre juttatni?
4. rész: Utolsó csepp a pohárban
Volt Raniero műhelyében egy legény, aki alacsony volt és sántított is egy kicsit. Ez a legény még mindig szerelmes volt Franceskába. Raniero, aki tudta ezt, mindig gúnyolódott vele. A legény már nem tűrhette tovább, hogy csúfot űzzenek belőle. Egyszer csak felugrott és verekedni akart Ranieróval. Ez csak felkacagott és félrelökte. Most már nem akart tovább élni a szegény, hanem kiment és felakasztotta magát. Mikor ez történt, Raniero és Franceska egy éves házasok voltak. Franceskának úgy tetszett, hogy ismét maga előtt látja szerelmét, mint egy fénylő, aranyos szövetet, de most már minden szögletéről hiányoztak darabok, úgyhogy félakkora sem volt, mint kezdetben.
Nagyon megijedt, midőn ezt észrevette és azt gondolta: „Ha még egy évig Ranieronál maradok, akkor egészen elpusztítja a szerelmemet.” Elhatározta, hogy elhagyja Raniero házát és atyjához költözik, mert nem akarta azt a napot megvárni, mikor épp úgy kellene gyűlölnie Ranierót, mint ahogy most szereti.
Jacopo degli Uberti a szövőszéke előtt ült és a legényei körülötte dolgoztak, amikor meglátta, hogy leánya hazafelé jön. Azt mondta, hogy íme, most megtörtént, amit már régóta várt és szeretettel üdvözölte. Majd ő maga elsietett Ranieróhoz. A műhelyben találta.
– A leányom ma visszajött hozzám és arra kért, hogy ismét házamban élhessen – mondta a vejének. – Most elvárom tőled, hogy ígéretedhez képest nem fogod őt kényszeríteni, hogy visszatérjen hozzád.
Raniero tudta, hogy mennyire szerette őt Franceska és azt gondolta magában: „Itt lesz ő, mire az est leszáll.” De Franceska nem jelentkezett sem aznap este, sem másnap. Harmadnapon Raniero kivonult, hogy néhány rablót vegyen üldözőbe, akik már régóta nyugtalanították a firenzei kereskedőket. Sikerült is leverni őket és foglyul ejtve hozta őket a városba. Néhány napig nyugton maradt, míg biztos lett affelől, hogy az egész városban híre ment a tettének. De azért nem úgy történt, ahogy gondolta, mert ez sem hozta vissza Franceskát.
Ranierónak most már a legnagyobb kedve lett volna, hogy a törvény erejével kényszerítse Franceskát, hogy visszatérjen hozzá, de ezt mégsem tehette az adott ígérete miatt. Úgy gondolta, hogy nem élhet ugyanabban a városban, ahol a felesége, aki elhagyta, ezért elköltözött Firenzéből.
Eleinte zsoldos katona lett, de csakhamar szabadcsapatot szervezett. Mindig harcolt és sok urat szolgált. Mint katona, nagy hírnevet szerzett magának, mint azt előre megjósolta. A császár lovaggá ütötte és nagyjai közé számította.
Mielőtt elhagyta volna Firenzét, fogadalmat tett le a dóm Madonna képe előtt, hogy a szent Szűznek ajándékozza a legszebbet és legdrágábbat, amit minden csatában elnyer. A kép előtt mindig drága ajándékokat lehetett látni, melyeket Raniero küldött. Raniero tudta tehát, hogy tettei ismeretesek a szülővárosában. Sokszor elgondolta, hogy nem fog-e Franceska visszatérni hozzá, ha látja az ő nagy előmenetelét.
Ebben az időben hirdették ki a keresztes hadjáratot, hogy felszabadítsák a szent sírt és Raniero felvette a keresztet és elindult Kelet felé. Részint azt várta, hogy ott majd várakat és nagy hűbért fog szerezni, részben azt gondolta, hogy nagy tetteket fog véghez vinni, úgy, hogy a felesége szerelme ismét felé fordul és visszatér hozzá.
GONDOLAT:
Raniero továbbra se értette, hogy erőszakos, gonosz tetteivel miért nem tudja kivívni felesége elismerését. Egy igazán jó párkapcsolat egyik legfontosabb összetevője a kölcsönös bizalom. Azonban amilyen nehéz elnyerni valaki bizalmát, legalább olyan könnyű eljátszani azt. Raniero néhány tettével eljátszotta Franceska bizalmát.
Én mit teszek azért, hogy ne essen csorba a bizalmon az emberi kapcsolataimban?
5. rész: Jutalom vitézi tetteiért
Aznap éjszakáján, mikor Jeruzsálemet elfoglalták, nagy volt az öröm a keresztesek táborában a városon kívül. Majdnem minden sátorban lakomát ültek és vidámság, meg ének hallatszott mindenfelől. Raniero is együtt ivott vitéz társaival és az ő sátrában talán vadabbul folyt a lakoma, mint másutt. A szolgák alig hogy megtöltötték a kupákat, máris kiürültek. De Ranierónak minden oka megvolt arra, hogy nagy lakomát üljön, mert ezen a napon nagyobb tisztességben részesült, mint bárki más. Reggel, mikor a várost megostromolták, ő volt az első Bouillon Gottfried után, aki fellépett a falakra és este vitézségéért az egész tábor előtt kitüntették.
Mikor a fosztogatásnak és gyilkolásnak vége lett és a keresztesek bűnbánó csuhákban és kezükben gyújtatlan gyertyákkal vonultak a szent sír templomához. Gottfried hírül adta Ranieronak, hogy ő lesz az első, aki meggyújthatja gyertyáját a szent lángnál, mely Krisztus sírja előtt ég. Raniero úgy érezte, hogy Gottfried ily módon akarja megmutatni, hogy őt tartja a legvitézebbnek az egész seregben és nagyon örült ennek a módnak, ahogy megjutalmazták tetteiért.
Éjféltájt, mikor Raniero és vendégei a legjobb hangulatban voltak, egy bolond és néhány zenész jött be sátrába és a bolond arra kért engedelmet, hogy elmondhasson egy furcsa históriát. Raniero tudta, hogy a bolond híres vidám tréfáiról és azért megígérte, hogy meghallgatja az elbeszélését.
– Történt egyszer – kezdte el a bolond – hogy Mi Urunk és Szent Péter egész napon át ott ültek a paradicsom legmagasabb tornyában és onnét néztek le a földre. Annyi sok néznivalójuk akadt, hogy alig volt idejük egy-két szót váltani egymással. Mi Urunk csendesen ült egész idő alatt, de Szent Péter majdnem tapsolt az örömtől, majd meg haragosan fordította el a fejét. Majd ujjongott és nevetett, majd meg sírt és kezét tördelte. Végre, mikor a nap már lehanyatlott és az esti szürkület ereszkedett a mennyországra is, Mi Urunk odafordult Szent Péterhez és azt mondta, hogy most már bizonyára meg van elégedve.
– Ugyan mivel volnék megelégedve? – kérdezte Szent Péter hevesen. – Az igaz ugyan, hogy sok éven át panaszkodtam, hogy Jeruzsálem a hitetlenek kezén van, de mindezek után, amik ma történtek, úgy vélem, hogy épp oly jól maradhatott volna minden úgy, ahogy eddig volt.
Raniero megértette, hogy a bolond arról beszél, ami aznap történt. Most már ő maga, meg a többi lovagok is nagyobb figyelemmel hallgattak, mint eleinte.
GONDOLAT:
Raniero boldog volt, hogy kitüntették, végre elismerték hősies tettét, amit eddig hiába várt feleségétől. Mindannyian örömmel vesszük, ha elismerik munkánkat, eredményeinket, főztünket, figyelmességünket… Figyelj rá a héten, hogy kifejezd elismerésedet szeretteidnek, értékeled munkájukat, törekvéseiket!
6. rész: A bolond meséje
A bolond így folytatta Szent Péter és a Mi Urunk közötti párbeszédet:
Szent Péter egy városra mutatott – Jeruzsálemre -, mely a völgyből kiálló sziklahegyen épült fel.
– Látod ott a hullahegyeket, a vért, amely patakokban folyik végig az utcákon és látod a mezítelen szerencsétlen foglyokat, akik jajgatnak a hideg éjszakában és látod a füstölgő házhelyeket?
Szent Péter tovább folytatta panaszkodását. Bizony sokszor haragudott erre a városra, de ilyen rosszat még sem akart, hogy ilyen sorsra jusson. Ekkor végre megszólalt a Mi Urunk és ellenvetést próbált tenni. – Csak nem akarod megtagadni, hogy a keresztény lovagok hősi elszántsággal tették kockára életüket? – mondta.
– Nem hittem volna soha, hogy ezek olyan vadállatok, mondta Péter. – Hiszen egész nap fosztogattak és gyilkoltak. Igazán nem értem, hogy miért is engedted magad keresztre feszíteni, hogy ilyen híveket szerezz magadnak? Látod, hogyan ünnepelik lovagjaid a győzelmüket? – kérdezte.
A Mi Urunk látta, hogy az egész táborban vad tivornya járja. Lovagok és csatlósok heverésztek egymás mellett és szíriai táncosnőkben gyönyörködtek. Teli kupák jártak körül, kockát vetettek a hadizsákmány felett és…
Majd egy nagy sátrat néztek, amely előtt hosszú lándzsákon szaracén fejek függtek és bent egy halom drága keleti szőnyeg, arany tálak és ékes fegyverek voltak felhalmozva, melyeket a szent városban zsákmányoltak. Lovagok ültek bent és sűrűn ürítették kupáikat. Szent Péter nem tudta megérteni, hogy miért volt a Mi Urunk olyan megelégedett, midőn odanézett, hogy szinte ragyogott a kék szeme az örömtől. Annyi mogorva és összeszabdalt arc, mint amennyit ott látott, ritkán gyűlhetett egybe egy ivóasztal köré. És az, aki a gazda volt a lakománál és az asztalfőn ült, a legrettenetesebb volt valamennyi között. Harmincöt év körüli lovag lehetett, széles nagy termetű, vörhenyes arccal, melyet sebhelyek, forradások szántottak át, kemény ököllel és erős, dörgő hanggal.
Végre megszólalt a Mi Urunk is – folytatta a bolond – és így Szent Péter is megtudta, hogy minek örül annyira. Megkérdezte Szent Pétert, hogy jól látja-e vagy nem, tényleg úgy van, hogy a lovagok egyike előtt gyertya ég.
Raniero megrezzent ezekre a szavakra. Most már igazán megharagudott a bolondra és a nehéz ivókupája után nyúlt, hogy a fejéhez vágja, de azután erőt vett indulatán, hogy meghallja, becsmérelni vagy dicsérni akarja-e.
Most már Szent Péter is meglátta – folytatta elbeszélését a bolond – hogy bár a sátor fáklyákkal volt megvilágítva, mégis a lovagok egyike mellett égő gyertya állott. Magas, vastag gyertya volt, olyan, mely egy napig is éghet. A lovagnak nem volt tartója, hova beletegye, hanem néhány nagy követ szedett össze és ezzel körülrakta, hogy megálljon.
Az asztaltársaság hangos nevetésbe tört ki ezekre a szavakra. Valamennyien a gyertya felé mutattak, mely ott állt az asztalon Raniero mellett és amely éppen olyan volt, ahogy a bolond leírta. Ranieronak azonban fejébe szállott a vér, mert ez volt az a gyertya, amit néhány órával ezelőtt gyújtott meg a szent sírnál. Nem akarta eloltani.
GONDOLAT:
Raniero azért hallgatta a történetet, mert kíváncsi volt, becsmérelni, vagy dicsérni fogja-e a bolond. Természetesen, a dicséretre vágyott most is, hiszen hiúságának tetszene, ha itt is dicséretet kapna hős tettére.
Fontos számodra az elismerés? Tudsz-e, szoktál-e egyáltalán dicsérni, és tudod-e jól fogadni az elismerő szavakat? A kritikát hogyan tűröd?
7. rész: Az elhatározás
A bolond tovább fűzte a történetet:
Szent Péter meglátta Ranieronál a gyertyát.
– Úgy, úgy – mondta Szent Péter, – ez hát az a lovag, aki ma reggel Bouilloni Gottfried úr után elsőnek mászta meg a falakat és este elsőnek gyújthatta meg gyertyáját a szent sírnál?
– Úgy van – mondta a Mi Urunk – és amint látod, most is ég a gyertyája.
– Nem gondol bizony az másra, csak a maga dicsőségére, amiben része volt, mikor elismerték, hogy ő a legvitézebb az egész hadseregben Gottfried után. – mondta Szent Péter.
– Nem látod, mennyire félti azt a gyertyát? – kérdezte a Mi Urunk. – A kezével takargatja a lángját, valahányszor fellebbentik a sátorponyvát, mert attól fél, hogy a légvonat eloltja. És ugyancsak dolga van az éjjeli pillékkel, melyek körülrepkedik és félő, hogy még eloltják. Bizony ő nem tartozik azok közé, akik gyakran járnak a misére és sokat koptatják a térdeplőt. Mégis, mától kezdve ez a lovag jámborabb lesz, mint maga Gottfried! Meglátod, hogy Raniero ezentúl az özvegyek és szerencsétlen foglyok oltalmazója lesz. Úgy fogja ápolni a betegeket és vigasztalni a csüggedőket, mint ahogy most félti a szent gyertyalángot.
Erre már majdnem megpukkadtak a katonák a kacagástól. Annyira nevetségesnek tetszett ez mindazok előtt, akik ismerték Raniero természetét és életmódját. Ő azonban a tréfát és a nevetést tűrhetetlennek találta. Felugrott és rendre akarta utasítani a bolondot. Azonban oly hevesen találta meglökni az asztalt, hogy a gyertya eldőlt. Megfékezte haragját, úgy hogy ideje volt felvenni a gyertyát és feléleszteni a lángját és csak azután akart nekirohanni a bolondnak. De mire elkészült a gyertyával, a bolond már kiosont a sátorból és Raniero belátta, hogy nem sok értelme volna, ha üldözőbe venné a sötétben.
A vendégek is kinevették magukat és az egyik Raniero felé fordult és folytatni akarta a tréfát.
– Az azonban bizonyos, Raniero, – mondta – hogy most az egyszer nem tudod a legdrágábbat, amit ebben a harcban nyertél, elküldeni a firenzei Madonnának!
Raniero megkérdezte, hogy miért gondolja, hogy ez alkalommal nem tudja követni régi szokását.
– Hát csak azért – válaszolta a lovag – mert a legdrágább, amit most nyertél, ez a gyertyaláng, melyet az egész sereg jelenlétében a szent sír templomában felgyújthattál. Ezt pedig mégsem küldheted el Firenzébe.
Erre megint kacagni kezdtek a lovagok, de Raniero most olyan hangulatban volt, hogy a legnagyobb vakmerőséget is elkövette volna, csakhogy véget vessen a kacagásuknak. Hirtelen döntő elhatározásra jutott, odahívatta az öreg, hű csatlósát és ezt mondta neki:
– Készülj hosszú útra, Giovanni! Holnap Firenzébe utazol ezzel a szent gyertyalánggal!
A csatlós azonban határozott nemmel válaszolt erre a parancsra.
– Ez olyasmi, amit nem vállalhatok el – mondta. – Ugyan hogy lehetséges egy égő gyertyával Firenzéig lovagolni? Hiszen kioltódnék, még mielőtt elhagynám a tábort.
Raniero megkérdezte egyik emberét a másik után. De mindegyiktől ugyanazt a feleletet kapta. Szinte úgy látszott, hogy egyik sem veszi komolyan a parancsát.
Raniero mindjobban nekihevült. Végre elvesztette teljesen a türelmét és így kiáltott fel:
– Ezt a gyertyalángot mégis el kell vinni Firenzébe és mivel senki sem akar ezzel odalovagolni, hát majd megteszem én!
– Gondold meg, mielőtt ilyen fogadalmat teszel! – mondta a lovagok egyike.
– Esküszöm, hogy elviszem ezt a lángot Firenzébe! – kiáltotta Raniero. – Megteszem azt, amit senki sem mert magára vállalni és egyedül fogok lovagolni.
Ezzel aztán Raniero elérte célját. A sátorban lévők felhagytak a nevetéssel. Ijedten ültek és úgy néztek rá.
– Miért nem nevettek? – kérdezte Raniero. – Hiszen ez az egész vállalkozás csak gyerekjáték egy vitéz számára.
GONDOLAT:
Mivel Raniero adott szavához hű akart maradni, és nem is akart megszégyenülni a többiek előtt, ezért egyedül útnak indult haza, az égő gyertyával. Az indulásnál azt gondolta, nem is ördöngős ez a feladat. Visz magával sok gyertyát. Később rájön, amire vállalkozott, az sokkal többet kíván tőle, és nehezebb, mint gondolta!
“Minden fontos út az életünkben, minden lelki út természetes emberi vággyal kezdődik. Valami jót, értelmeset szeretnénk tenni. A sikerünket keressük. Ez a kevésbé lelkinek tűnő motiváció tisztul útközben. Az út elején a szándéknak nem kell rögtön letisztulnia, önzetlennek lennie, sem a motivációnak egyértelműnek. Mindez az út során változik majd meg.”
– Mustó Péter SJ –
8. rész: Indulás Firenzébe
Raniero még előző este elhatározta és ígéretet is tett társai előtt, hogy a gyertyalángot elviszi Firenzébe. Másnap hajnalban lóra ült. Teljes fegyverzetben volt, de szürke zarándokcsuhát borított a vállára, hogy a vasruháját a napsugarak nagyon fel ne melegítsék. Karddal, meg buzogánnyal volt felfegyverkezve és a legjobb lovát választotta ki. Égő gyertyát tartott a kezében és a nyereg kápájára mind a két oldalon egy csomó hosszú gyertyaszálat erősített, hogy a láng ki ne aludjék.
Raniero lassan lovagolt a szűk sátorutcán át és addig nem is történt semmi baj. Még olyan korán volt, hogy a köd, mely a Jeruzsálem körüli völgyekből szállt fel, még nem oszlott szét és így Raniero mintegy fehér éjszakában lovagolt. Az egész tábor aludt.
Raniero hamarosan kiért a táborból és azt az utat választotta, mely Joppe felé vezetett. Most már jobb úton haladt, de azért csak lépésben ment a gyertyaláng miatt. Bizony az csak piros, reszkető fénnyel égett a sűrű ködben. Gyakran röppentek felé bogarak, melyek zúgó szárnyakkal rohantak egyenesen a láng felé. Így volt elég dolga Ranierónak, hogy megóvja a lángot, de jó hangulatban volt és úgy gondolta, hogy alig vállalt magára nehezebb dolgot, amit akár egy gyermek is elvégezhetett volna.
Közben a ló megunta a lépésben való menést és ügetésre váltott. Ekkor a gyertyaláng a nagy légvonatban pislogni kezdett. Nem használt, hogy Raniero a kezével, meg a csuklyával próbálta takargatni. Látta, hogy hamarosan ki fog aludni.
Nem szerette volna olyan hamar feladni az egész dolgot. Megállította a lovát és egy darabig csendben ült és tépelődött. Végre leugrott a nyeregből és megpróbált fordítva ülni a lovon, úgy, hogy a testével védte a lángot a szél ellen. Így sikerült neki égve tartani, de most belátta, hogy ez az út nehezebb lesz, mint ahogy eleintén gondolta.
Mikor átment a hegyen, mely Jeruzsálemet körülveszi, a köd is eloszlott. Teljes elhagyottságban lovagolt. Nem volt sem ember, sem ház, sem fű, sem fa, csak kopár dombok meredeztek mindenfelé.
GONDOLAT:
Raniero észrevette, hogy a lángja veszélyben van, ezért fordítva ült a lovára, hogy testével védhesse. Feladata teljesítéséhez szüksége van egész lényére, találékonyságára.
„Ha követjük belső indíttatásunkat, akkor áthelyeződik a súlypont: ami az elején saját célunk volt, arról kiderül, hogy kezdettől fogva annak a szolgálatában állunk. Meghatároz és megváltoztat minket. A gyertyaláng először Raniero büszkeségét szolgálta, ám az út során ő válik fokozatosan a gyertyaláng szolgájává.”
– Mustó Péter SJ –
Bizony van úgy, hogy utunk nehezebb, mint gondoltuk… Feladjuk vagy vállaljuk?
9. rész: A megfosztott Raniero
Úton Firenze felé, a kopár dombokon baktatva rablók támadták meg Ranierot. Kóbor népség volt, mely engedély nélkül követte a sereget és rablásból, fosztogatásból élt. Egy domb mögött rejtőzködtek és Raniero, aki háttal lovagolt, nem vette őket előbb észre, csak amikor már körülvették és a kardjukkal fenyegették. Tizenketten lehettek. Nyomorúságosak voltak és rossz lovakon ültek. Raniero azonnal látta, hogy nem sok fáradságába kerülne áttörni magát a csapaton és ellovagolni. Azt is belátta, hogy ezt nem csinálhatja meg másképpen, csak ha eldobja az égő gyertyát. És akkor elgondolta, hogy azok után a büszke szavak után, melyeket az éjjel mondott, nem hagyhatja abba oly könnyedén ezt a vállalkozását.
Nem volt mást tennie, tárgyalásba bocsátkozott a rablókkal. Megmondta nekik, hogy miután jól van felfegyverkezve és jó lovon ül, nehéz volna nekik legyőzni őt, ha ellenszegül. De mivel ígéret köti, nem védekezhet, hanem vegyék el tőle azt, amit akarnak minden harc nélkül, csak azt ígérjék meg, hogy nem oltják el a gyertyáját. A rablók kemény küzdelemre számítottak. Így nagyon megörültek Raniero ajánlatának és azonnal hozzáfogtak a kifosztásához. Elvették a páncélját, paripáját, fegyverét és pénzét. Az egyedüli, amit meghagytak, a szürke csuklya volt és a két csomag gyertya. Tisztességgel megtartották ígéretüket és nem oltották el a gyertyáját.
Az egyik felugrott Raniero lovára. Mikor érezte, hogy milyen kitűnő lovat kapott, egy kicsit megszánta a lovagot. Odakiáltotta neki:
– Látod, mégsem vagyunk mi olyan kegyetlenek egy kereszténnyel szemben. Itt van az én vén lovam, lovagolj azon!
Rossz vén gebe volt. Olyan mereven és lassan mozgott, mintha fából lett volna.
Mikor a rablók végre elvonultak és Raniero felült a gebére, azt mondta magában:
– Egészen megbűvölt engem ez a gyertyaláng. Most emiatt úgy fogok lovagolni az egész úton, mint egy bolond koldus.
Megértette, hogy legokosabb volna, ha egyszerűen visszafordulna, mert az egész vállalkozás kivihetetlen. De egyszerre olyan nagy vágyódás szállta meg, hogy nem volt kedve abbahagyni a dolgot, hanem folytatta útját.
Mindenfelé csak puszta sárga halmok határolták az utat. Nemsokára egy fiatal pásztor mellett lovagolt el, aki nyáját legeltette. Amint Raniero a kopár földön legelő nyáját nézte, csodálkozott, hogy talán puszta földet esznek.
A pásztornak bizonyára nagyobb nyája lehetett valamikor, melyet a keresztesek raboltak el tőle. Mikor meglátta a keresztény lovast egyedül poroszkálni, megpróbálta, hogy ártson neki úgy, ahogy tud. Elibe rohant és botjával a gyertyája felé sújtott. Ranierót annyira elfoglalta az égő gyertya, hogy még egy pásztor ellen sem tudott védekezni. A pásztor néhányszor feléje sújtott, de aztán a csodálkozástól megállt és nem ütött többé. Látta, hogy Raniero csuklyája tüzet fogott, de Raniero nem törődött ezzel, míg a gyertyalángja veszedelemben forgott. A pásztor szinte elszégyellte magát. Azután sokáig kísérte Ranierót, sőt egy helyen, hol az út nagyon keskeny volt két mélység között, még a lovát is vezette.
Raniero mosolygott és azt gondolta, hogy a pásztor bizonyára valami szent embernek tartja, aki vezekel.
GONDOLAT:
„A megkezdett útnak eljön az a fázisa, amikor felsejlik a zarándok előtt, milyen kemény fába is vágta a fejszéjét. A hősködésnek itt vége. Sok mindent el kell veszítenie Ranieronak, hogy tovább mehessen. Megtanulta: hogy tovább tudjon haladni, nem a saját erőfeszítésére, erejére, lovára, fegyverére, pénzére számíthat.” – Mustó Péter SJ
Sokféle ragaszkodásunktól meg kell szabadulnunk néha, hogy fejlődhessünk, hogy tovább mehessünk az életünk útján. Ha sikerül a ragaszkodásaidat elengedni, új távlatok nyílnak meg előtted.
10. rész: Vágyódás a küldetés iránt
Estefelé zarándok kereskedőkkel találkozott Raniero. Mikor ezek meglátták, hogy háttal lovagolt és égő gyertyát tartott a kezében, elkezdték kiabálni: – Bolond, bolond!
Raniero, aki különben egész nap mérsékelni tudta magát, roppant felingerült a szűnni nem akaró gúnyos kiáltozás miatt. Leugrott a nyeregből és ököllel ütlegelni kezdte a gúnyolódókat. Amint a népség érezte, hogy milyen kemények a csapásai, melyeket osztogat, egyszerre általános lett a menekülés és ő egyedül maradt az országúton.
Raniero most ismét magához tért. Igazuk volt, mikor bolondnak csúfoltak, mondta magában, miközben körülnézett a gyertya után, melyről azt sem tudta, hol van. Végre meglátta, hogy az legurult az útról egy mély árokba. A lángja kialudt, de mellette egy zsombék tüzet fogott és most megértette, hogy szerencse van vele, mert a gyertya meggyújtotta a füvet, mielőtt kialudt volna.
– Bizony ez csúfos befejezése lett volna annyi fáradságnak, – gondolta magában, mialatt ismét meggyújtotta a gyertyát és felült a nyeregbe. Nagyon alázatos lett. Úgy érezte, hogy alig valószínű, hogy útja sikerrel fog járni.
Estére Ramleba ért Raniero és odalovagolt, ahol a karavánok szoktak megszállni éjjelre. Nagy fedett udvar volt a szállás. Körös-körül elkerített helyek, hová az utasok állataikat helyezhetik el. Szobák nem voltak és az emberek az állataik mellett aludtak.
Az udvar tele volt népséggel, de a gazda mégis kerített egy kis helyet Ranierónak és a lovának. Sőt még abrakot is adott a lónak és ételt a lovagnak.
Midőn Raniero látta, hogy olyan jól bánnak vele, ezt gondolta: „Szinte azt hiszem, hogy a rablók jó szolgálatot tettek nekem, mikor elvették tőlem a fegyverzetemet és a lovamat. Bizonnyal könnyebben jutok át ezen az országon a terhemmel, ha bolondnak tartanak.”
Raniero bevezette lovát az állásba, leült egy halom szalmára, a gyertyát pedig a keze között tartogatta. Az volt a szándéka, hogy egész éjjel virrasztani fog. Alig telepedett le, máris elszunnyadt. Annyira fáradt volt, hogy álmában egész hosszában elnyúlt és nyugodtan aludt reggelig. Mikor fölébredt, nyoma sem volt az égő gyertyának. Kereste a gyertyát a szalma között, de nem találta sehol.
– Bizonyára valaki elvette tőlem és eloltotta, – mondta. És azt szerette volna elhitetni önmagával, hogy örül, hogy vége van az egésznek és nem kell tovább próbálkoznia ezzel a lehetetlen vállalkozással. De amikor így gondolkozott, egyszerre valami üresség és vágyódás szállta meg. Úgy érezte, hogy most van igazán kedve, hogy véghez vigye, amire vállalkozott.
Kivezette a lovát és felnyergelte. Mikor készen volt ezzel, a gazda, a karavánszeráj tulajdonosa jött feléje, kezében égő gyertyával. Így szólt hozzá: – Tegnap este el kellett vennem a kezedből a gyertyádat, mikor elaludtál, de itt van megint.
Raniero nem akarta elárulni magát, hanem egész nyugodtan azt mondta: – Okosan tetted, hogy eloltottad.
– Nem oltottam el, – mondta a gazda. – Láttam, hogy az égett, mikor jöttél és azt hittem, hogy jelentős rád nézve, ha az égve marad. Ha megnézed, hogy mennyit fogyott, akkor láthatod, hogy egész éjjel égett. Raniero felragyogott az örömtől. Nagyon megdicsérte a gazdát és a legjobb kedvvel lovagolt tovább.
GONDOLAT:
Raniero akaratlanul is jószándékot ébresztett a karavánszeráj tulajdonosában maga iránt. Megtapasztalta egy idegen önzetlen segítségét. Éltél már meg hasonlót? Mit éreztél akkor? És te adtál már önzetlen segítséget másnak?
***
Egy másik gondolat: Raniero egyre alázatosabbá vált, amikor megtapasztalta a Gondviselés vezetését: bármi is történt vele, a gyertya lángja valamiképpen életben maradt. Az Úr ugyanígy gondoskodik rólunk, bármi is történik…
11. rész: A felismerés
Mikor Raniero elindult Jeruzsálemből, az volt a szándéka, hogy tengeren kel át Itáliába. De miután a rablók elvették minden pénzét, megváltoztatta szándékát és a szárazföldi utat választotta.
Bizony hosszú lett így az út. Raniero az egész utazása alatt kegyes adományokból élt. Többnyire zarándokok, akik most seregestől tódultak Jeruzsá-lembe, osztották meg vele kenyerüket. Bár Rainero többnyire egyedül lovagolt, mégis nem voltak napjai unalmasak vagy egyhangúak. Mindig vigyáznia kellett a gyertyalángra, mely miatt egy perc nyugalma sem volt. A legkisebb szellő vagy egy esőcsepp elég lett volna, hogy kioltsa.
Mikor Raniero így lovagolt elhagyott utakon és csak arra gondolt, hogy a gyertya lángja égve maradjon, úgy tetszett előtte, mintha már egyszer megélt volna valami hasonlót. Már látott valamikor valakit, aki hasonlóan őrködött valami felett, mint ő a gyertyaláng felett.
Egy este Raniero belovagolt egy városba. Szürkület volt és az asszonyok a kapukban álltak és úgy néztek a férjeik után. Ranierónak különösen feltűnt egy magas, karcsú és komoly tekintetű asszony. Nagyon emlékeztette Franceska degli Ubertire – a feleségére.
Ekkor egyszerre világosság derült Raniero lelkében arra, ami felett annyira tépelődött. Úgy gondolta, hogy Franceska iránta való szerelme volt az a gyertyaláng, melyet mindig égve akart tartani és amit úgy féltett, hogy Raniero azt el fogja oltani. Most először kezdte megérteni, hogy miért is hagyta el őt Franceska és hogy vitézi tettekkel nem fogja tudni őt visszaszerezni.
Egy napon, midőn Raniero éppen Libanon hegyén át lovagolt, viharfelhők tornyosultak az égen. Magas sziklák mélysége mellett lovagolt, távol minden emberi lakóhelytől. Végre az egyik sziklacsúcson egy szaracén szentnek a sírját pillantotta meg. Szűk, négyszögletes kőépület volt boltozatos tetővel. Azt gondolta, hogy legjobb, ha ide bemenekül. Majd kitört a hóvihar, mely két napig tartott. Ugyanakkor olyan hideg lett, hogy majdnem megfagyott.
Raniero tudta, hogy a hegyen van elég száraz gally, úgyhogy könnyen összegyűjthetett volna tüzelőt, de úgy gondolta, hogy az a láng, melyet magával hozott, szent és nem akart vele mást meggyújtani, mint a szent Szűz oltárán lévő gyertyákat.
A vihar mind erősebben dühöngött, villámlott és mennydörgött. Az egyik villám éppen a sír előtt csapott le a hegybe és meggyújtotta az ott álló fát. Így Raniero mégis tűzhöz jutott anélkül, hogy a szent lángtól kellett volna kölcsönöznie.
GONDOLAT:
A csendben eltöltött időnek is köszönhető, hogy Raniero felismerte, miért hagyta el őt szeretett felesége, Franceska.
„A spirituális út jellegzetessége, hogy mi állunk egy cél szolgálatába, nem pedig a cél szolgál minket. Raniero ezt ismerte fel felesége szeretetében.” – Mustó Péter SJ
Az elcsendesedés felismeréseket szülhet, problémáinkra megoldásokat adhat. A csendben Isten szól, ha kitartóan figyelsz, meghallod, amit mondani akar.
Ha a cél szolgálatába állsz, az Isten támogatni fog utadon, ahogyan Ranieronak is „adott” egy villámot, hogy tűzhöz jusson és ne fagyjon meg!
12. rész: Másokat szolgálni
Raniero Nicea közelében lovagolt. Ekkor néhány nyugati lovaggal találkozott. Ezek között volt Robert Taillefer, vándor lovag és trubadúr. Raniero elébük lovagolt kopott csuhájában, kezében égő gyertyával és a vitézek szokás szerint most is kiabálni kezdték:
– Egy bolond! Egy bolond!
Robert azonban lecsendesítette őket és így szólt a lovashoz:
– Már régóta lovagolsz ily módon? – kérdezte.
– Egész Jeruzsálemből így lovagoltam. – felelte Raniero.
– Sokszor elaludt gyertyád útközben?
– Az én gyertyámon még mindig az a tűz ég, melyet Jeruzsálemből hoztam – felelte Raniero.
– Én is azok közül való vagyok, akik égő lángot visznek magukkal, és én is azt szeretném, hogy az örökké égjen. De talán te, aki a gyertyádat égve hozod egészen Jeruzsálemből, megmondhatnád nekem, hogy mit tegyek, hogy az el ne aludjon.
Erre így felelt Raniero:
– Uram, nehéz feladat ez, pedig talán igen csekélynek látszik. Ez a kicsinyke láng azt kívánja, hogy hagyj fel minden más gondolattal. Ez nem engedi meg, hogy kedvesedhez menj, ha erre kedved támad és nem ülhetsz le a gyertya lángja miatt ivóasztalhoz. Minden gondolatod csak ez a láng kell, hogy legyen és nem lehet más örömöd. De amiért a legjobban intelek, hogy ne vállalkozz erre az útra, az az, hogy egy pillanatig sem lehetsz biztonságban. Bármilyen nagy veszedelmekből mentetted ki ezt a lángot, mégis egy pillanatra sem lehetsz biztos, hanem várhatod, hogy a következő pillanatban már kialszik.
Robert Taillefer azonban büszkén felvetette a fejét és azt felelte:
– Amit te csináltál a gyertyalángoddal, azt meg tudom én is tenni az enyémmel!
Raniero elérkezett Itáliába. Egy napon elhagyatott hegyi úton lovagolt. Ekkor egy asszony szaladt elébe és arra kérte, hogy adjon kölcsön tüzet a gyertyájáról.
– A tűz kialudt nálam, gyermekeim éheznek. Adj egy kis tüzet, hogy befűthessem a kemencét és kenyeret süthessek nekik!
Kinyújtotta kezét a gyertya felé, de Raneiro magasra emelte azt, mert nem akarta megengedni, hogy más is kapjon tüzet ebből a lángból, mint a szent Szűz oltárán álló gyertya.
Ekkor azt mondta neki az asszony:
– Adj tüzet zarándok, mert gyermekeimnek az élete az a láng, melyet nekem mindig égve kell tartanom!
Ezekre a szavakra azután Raniero is megengedte, hogy meggyújtsa lámpáját a gyertyája lángjánál.
– Azt mondod, hogy az a láng, melyet Te ápolsz, a gyermekeidnek az élete. Meg tudnád mondani, hogy mi a neve ennek a lángnak, melyet én hoztam magammal olyan messze utakon át?
– Hol gyújtottad fel a lángot? – kérdezte az asszony.
– Krisztus sírjánál. – felelte Raniero.
– Akkor nem lehet más néven nevezni, mint jámborság és emberszeretet tüzének – felelte az asszony.
Raniero nevetett erre a válaszra. Úgy gondolta, hogy ugyancsak furcsa apostola ő az ilyenfajta erényeknek.
GONDOLAT:
Raniero azt gondolta, a gyertyaláng nem saját igényeink kielégítésére szolgál, de rájött, hogy szolgálhat mások javára.
“Mert az az élet útja, hogy egymásnak szolgálunk, egymás életét erősítjük.” – Mustó Péter SJ
Hogyan, miben tudsz mások javára, szolgálatára lenni ezen a héten? Ha találkozol valakivel, gondolj arra, hogy most megoszthatod azzal a másik emberrel saját szereteted lángját! Minél több emberrel megosztod, annál nagyobb lesz benned is a szeretet lángja!
13. rész: Megérkezés Firenzébe
Raniero szép alakú kék hegyek között lovagolt tovább. Látta, hogy Firenze közelében jár már. Úgy gondolta, hogy nemsokára megszabadulhat a gyertyájától. Eszébe jutott a sátora Jeruzsálemben, melyet ott hagyott telve hadizsákmánnyal, azután a sok bátor vitéz, akik Palesztinában táboroznak és akik úgy fognak örülni, ha ismét folytatni fogja a vitézi életet és új győzelmekre vezeti őket.
Ekkor észrevette, hogy nem is örült ennek a gondolatnak és egészen más vágyódás fogja el a szívét. Raniero belátta, hogy már nem az az ember többé, aki volt, mikor elhagyta Jeruzsálemet. Ez a gyertyalánggal való lovaglás arra kényszerítette, hogy örüljön mindazoknak, akik békességesek, okosak és könyörületesek és meggyűlölje a kegyetleneket és a harciasokat. Boldog volt, valahányszor azokra az emberekre gondolt, akik békésen dolgoznak az otthonukban és eszébe jutott, hogy szívesen beköltözne újból a régi műhelyébe, Firenzébe, hogy szép és művészi munkákat készítsen.
Húsvét volt, mikor Raniero belovagolt Firenzébe. Alig ért be a város kapuján, hátrafelé lovagolva, arcára húzott csuklyával és égő gyertyával a kezében, midőn az egyik koldus felemelkedett és elkiáltotta magát: – Pazzo, pazzo!
Kis idő alatt egy egész gyereksereg kiáltozott utána. Ilyesmihez Raniero hozzászokott. Csendesen lovagolt tovább az utcán anélkül, hogy ügyet vetne a kiáltozókra.
Ezek nem érték be a kiabálással, hanem az egyik felugrott és megpróbálta elfújni a gyertyát. Raniero erre magasra emelte azt. Ugyanakkor megpróbálta ügetésre ösztökélni a lovát, hogy elmeneküljön a gyermekek elől.
Minél jobban erőlködött Raniero, hogy megmentse a gyertyát, annál buzgóbbak lettek ezek. Egymás hátára ugrottak és felfújt arccal próbálták elfújni a lángot. Némelyike a süvegét hajította a gyertya felé. Most már felállt a nyeregben Raniero, hogy megőrizhesse a gyertyáját. Vadul tekintett körül. A csuklya lecsúszott a fejéről és látni lehetett az arcát, mely sovány és sápadt volt. A gyertyát olyan magasra tartotta, ahogy csak tudta.
GONDOLAT:
Észrevette Raniero, hogy az útja során anélkül, hogy akarta volna, megváltozott. Amíg nagy tetteket akart véghezvinni, győzni akart, addig az emberekhez is másképp viszonyult. Most, hogy védett valamit, gondoskodott valamiről, ő maga változott meg.
“Önmagunkat nem mi változtatjuk meg, hanem a feladat, amelyet teljesítünk. Életünk feladata, amelynek szolgálatába álltunk, teljesítése közben megváltoztat minket.”
– Mustó Péter SJ
Te felismered a változást az életedben?
14. rész: A segítő Franceska
Firenze utcáin emberek tolongtak. Mindnyájan azon voltak, hogy eloltsák Raniero gyertyáját.
Raniero egy erkélyes ház előtt lovagolt el. Az erkélyen egy asszony állt. Kihajolt a korláton, kiragadta kezéből a gyertyát és besietett. A népség kacagásban és örömujjongásban tört ki, de Raniero megingott a nyeregben és lezuhant az utca kövére. Amint ott feküdt vérezve és ájultan, a népség azonnal elsietett. Senki sem akarta megsegíteni. Egyedül lova maradt mellette. Amint a tömeg szétoszlott, Franceska degli Uberti – Raniero felesége – kijött a házából az égő gyertyával a kezében. Odament Ranieróhoz és feléje hajolt. Raniero eszméletlenül feküdt, de amint a gyertya fénye az arcára esett, megmozdult és felugrott. Látszott, hogy a gyertyalángnak hatalma volt felette. Midőn Franceska meglátta, hogy eszméletre tért, azt mondta neki:
– Itt van a gyertyád. Elvettem tőled, mert láttam, hogy nem tudtad volna tovább égve tartani. Nem segíthettem rajtad más módon.
Raniero nagyon megsebezte önmagát esés közben, de most már nem maradhatott. Megindult, de ismét szédülni kezdett és majdnem összeesett. Azután a lovára próbált felülni. Franceska segített neki.
– Hová akarsz menni? – kérdezte, mikor ismét a nyeregben ült.
– A dómba akarok menni – mondta.
– Akkor elkísérlek, mert én is a misére készülök.
És azzal megfogta a kantárt és úgy vezette a lovat.
Franceska mindjárt az első percben felismerte Ranierot, de Raniero nem látta, hogy kicsoda, mert nem is adott magának időt, hogy jobban megnézze. Az ő tekintete folyvást az égő gyertyára volt irányozva.
Raniero megkérte, hogy vezesse a sekrestyéshez. Ott leszállt a lováról. Megköszönte Franceskának a segítséget, de most sem nézett rá, hanem csak a gyertyára. Azzal egyedül ment be a sekrestyébe.
Franceska pedig a templomba ment. Húsvét estéje volt és a gyertyákat még nem gyújtották fel a gyász jeléül. Franceska úgy érezte, hogy a reménynek minden lángja, amely még azelőtt égett a lelkében, most már örökre elaludt.
GONDOLAT:
Sokszor annyira egy dologra koncentrálunk – mint Raniero a gyertya lángjára -, és ez elvonja a figyelmünket attól, ami még értékesebb, fontosabb lenne. Még akár az Istennel való kapcsolatunktól is.
Azonban nézhetjük másképpen is Raniero viselkedését. Képes volt minden erejével – még szédelegve is, az elesés ellenére is – a gyertyára fókuszálni. Milyen nagyszerű, ha mi tudunk az eleséseink idején is ennyire az Isten világosságára figyelni.
Hozzád melyik megközelítési mód áll közelebb?
15. rész: A kismadár
A templomban éppen nagymise volt számos pappal, kanonokkal és a püspökkel. Mikor a misének vége volt, az egyik pap az oltár elé lépett és beszélni kezdett. Elmondta, hogy Raniero megérkezett Firenzébe a szent lánggal Jeruzsálemből. Elmondta, hogy mit kellett elszenvednie a lovagnak a hosszú úton és magasztalta őt mindenekfelett. Az emberek elámulva hallgatták. Franceska sohasem ért meg ilyen boldog pillanatot. Könnyei patakzottak, amikor az elbeszélést hallotta.
Egy öregember viszont felszólalt. Oddo volt, az apja
Alternatív szöveg
annak a legénynek, aki korábban Raniero műhelyében dolgozott és aki miatta felakasztotta magát.
– Nagy dolog az Firenze városának, hogy Raniero elhozta a szent lángot Jeruzsálemből. Ilyesmiről még sohasem hallottunk, ilyesmi még nem esett meg. Kérlek, adj bizonyságot erről az egész gyülekezet előtt, hogy ez a tűz igazán az, amit Jeruzsálemből hoztál magaddal!
Raniero így szólt:
– Ugyan, hogy lenne tanúm? Az egész utat egyedül tettem meg. A mezők és a puszta hegyek tehetnek csak tanúságot mellettem.
– Raniero becsületes lovag, – mondta a püspök – és mi hiszünk az ő szavának.
Ekkor előlépett a tömegből Franceska degli Uberti és odament Ranierohoz.
– Minek kell ide tanú? Mi Firenze asszonyai megesküszünk arra, hogy Raniero igazat mond!
Ekkor elmosolyodott Raniero és az arca felderült egy pillanatra. De azután ismét a gyertyalángra nézett és az foglalta le minden gondolatát.
Erre tolongás támadt a templomban. Sokan mégse hittek neki. Ekkor felállt Jacopo degli Uberti és felszólalt Raniero érdekében.
– Azt hiszem, mindenki tudja, hogy nem volt nagy barátság köztem és a vejem között, de most jótállok érte. Elhiszem hogy végrehajtotta ezt a tettet és tudom, hogy aki egy ilyen vállalkozást sikerrel véghez visz, az okos, óvatos és nemeslelkű férfiú, akit örömmel fogadunk ismét körünkbe.
Oddo és a többiek azonban nem voltak hajlandók engedni a követelésükből.
Raniero mialatt tekintetét ellenfeleire szegezte, a gyertyát oly magasra emelte fel, ahogy csak tudta. Holtra fáradtnak és kétségbeesettnek látszott. Oddo szavai korbácsütésként hatottak rá. Ha a kétkedést egyszer felébresztették, akkor az futótűzként terjed. Úgy érezte, hogy Oddo már el is oltotta a gyertyalángot – örökre.
Ekkor egy kis madárka röppent be a nyitott nagy kapun a templomba. Egyenesen neki repült Raniero gyertyájának. Nem is volt ideje, hogy elkapja, mert a madárka már odacsapott és eloltotta a lángot. Raniero karja lehanyatlott és szemébe könny gyűlt. De az első pillanatban megkönnyebbülést érzett. Mégis jobb így, mintha az emberek oltották volna el.
A madárka tovább folytatta röptét a templom belsejébe, megzavarodva röpködött ide-oda.
Ekkor egy hang zúgott végig az egész templomon: – A madárka ég! A szent láng meggyújtotta a szárnyait!
A kis madár félősen csipogott. Mint eleven láng röpködött néhány percig a szentély magas boltíve alatt. Azután hirtelen holtan zuhant le a Madonna oltárára.
Abban a percben, mikor a madár az oltárra esett, Raniero már ott állott és annál a lángnál, mely a madárka szárnyát felemésztette, meggyújtotta a gyertyát a Madonna oltárán.
Erre a püspök felemelte a botját és így kiáltott fel:
– Az Úristen akarta! Az Úr tanúskodott mellette!
Valamennyien a templomban, úgy a barátai, mint az ellenségei, nem kételkedtek többé.
Raniero ettől kezdve egész életén át boldog volt és mindenki tisztelte, mint bölcs, jámbor és jószívű férfiút. Nagy családot alapított, mely a Pazzi nevet vette fel és mind a mai napig így nevezik magukat.
Még talán érdemes megemlíteni, hogy azóta szokás lett Firenzében, hogy húsvét előestéjén ünnepet üljenek annak emlékére, hogy Raniero ekkor érkezett meg a szent lánggal és ilyenkor mesterséges madár repül át lángolva a dómon. Sokan Ranierótól vettek példát és tőle fölbátorodva hoztak áldozatot, szenvedtek és kitartottak.
De hogy mi hatott abból a lángból, mely a sötét időkben felszállott Jeruzsálemből, azt nem lehet sem megmérni, sem kiszámítani.
(FORRÁS: Selma Lagerlöf: KRISZTUS-LEGENDÁK, A gyertyaláng című elbeszélésének szerkesztett változatát olvashattad.)