“Az élet magától értetődően nem akkor sikerül, ha minél több minden áll rendelkezésünkre, ha egyre több lehetőségünk van, hanem – akármilyen banálisan cseng is – akkor, ha szeretjük. (Hartmut Rosa)

Ha engedjük, hogy megérintsen bennünket a napsütés, egy szép virág a fa tövében, az izgalmas feladatunk a munkahelyen, az ember, akivel találkozunk az utcán, egy váratlan betegség…, akkor vonzónak fogjuk találni az életünket, akkor értékelni fogjuk azt, ami történik velünk.

Mikor érintődünk meg?

De csak úgy tudunk megérintődni, ha átengedjük magunkat Isten vezetésének. Megengedjük Neki, hogy Ő terelgessen bennünket abba az irányba, amerre szeretne. Egy találkozásból, egy családi ünnepből sosem lesz pozitív élmény számomra, ha rendelkezni akarok afölött, mi is történjen majd ott, mi legyen a végkimenetel. Ha mindenáron a saját elképzeléseimet akarom véghez vinni, sosem fogom meghallani Isten halk suttogását, amellyel segíteni akar.

Nagyfokú nyitottságra és bizalomra van szükség ahhoz, hogy átengedjem magam Isten vezetésének, hogy megérintődjek az életem különféle eseményeiben.

Mikor válok nyitottá?

Gyakran akkor válunk nyitottá az Istenre, amikor elérkezünk lehetőségeink végső határához. Itt nem tudunk mást tenni, mint átadjuk az irányítást Neki. Mózes is hányszor alkalmatlannak érezte magát egy-egy feladatra. Isten azért adta mellé Áront is…

A nagy kérdés, hogy mit tegyünk, ha minden rosszul sikerül, mit kezdjünk darabokra hullott életünkkel, és hogyan hozhatunk létre valami újat belőle. A gyengeség és a kudarc megtapasztalása hozzásegít minket ahhoz, hogy egy új, személyes kapcsolatba kerüljünk Istennel. Isten azt mutatja meg a Bibliában – Mózes által -, mire vagyunk képesek, ha ráhagyatkozunk Lelkére, és átadjuk neki az irányítást.

Erőlködéssel nem megy!

Saját erőlködésünkkel azonban nem érhetjük el Istent. A paradoxon abban áll, hogy a küszködés csupán annak a bevallásához vezet el bennünket, hogy pusztán igyekezettel nem javíthatjuk meg önmagunkat, nem juthatunk el Istenhez. Nem csinálhatunk magunkból és magunkkal azt, amit akarunk. Egyszer elérünk arra a pontra, ahol be kell vallanunk, saját erőnkből szükségképpen csődöt mondunk, és egyedül Isten kegyelme alakíthat át bennünket.

Isten ereje annál erősebben működik bennünk, minél erőtlenebbek vagyunk mi magunk. A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett. A gyengeségben mentesek vagyunk attól a kísértéstől, hogy Istent a saját erőnkből akarjuk elérni. Megadjuk magunkat Istennek, mert tudjuk, hogy Isten kegyelme felemel és megtart minket.

A megtört szív nyílik meg Istennek

Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek. A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket. Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva. Ott nő a Megváltó és az Üdvözítő utáni vágy. Kinyújtjuk kezünket az után, aki megérinti és begyógyítja sebeinket.

Ellenérzés lehet bennünk

Amikor arról beszélek, hogy engedjem át a vezetést az Istennek, akkor számos ellenérzés születhet bennünk, ugyanis azt gondoljuk, hogy az tesz bennünket boldoggá, ha minden a terveink szerint alakul. Mert mi tudjuk, hogy nekünk mi a jó! Úgy véljük, hogy amit az Isten kér tőlünk, az viszont nehéz, lemondást igényel, fel kell adnunk azt, amit szeretünk… Tehát, Isten akaratát olyannak képzeljük el, ami ránk erőltet valamit, amit mi nem igazán akarunk. Meggyőződésem, hogy Isten akarata olyan, aminek mi is örülünk, ami betölti szívünk vágyait.

Ha jobban belegondolsz, hiába akarsz te mindent kontroll alatt tartani az életedben, nem te határozod meg, mikor szüless meg, és mikor halj meg. Nem rendelheted meg a hóesést, az esőt vagy a napsütést. Arra sem volt befolyásod, milyen adottságokkal rendelkezz, kik legyenek a szüleid, rokonaid, osztálytársaid, tanáraid, milyen körülmények közt nevelkedj. Tehát, sokkal kevésbé rendelkezünk az élet és a saját életünk fölött, mint gondolnánk.

Jobban járunk, ha nem akarjuk uralni a saját dolgainkat!

Ezek figyelembevételével mondom azt, hogy mennyivel jobban járunk, ha eleve nem akarjuk feltétlenül uralni a dolgainkat – azt is, amire végképp nincs ráhatásunk -, hanem a napi imádságainkban újra és újra átadjuk a vezetést az Istennek. Így megóvhatjuk magunkat rengeteg stressztől, szorongástól, félelemtől, amelyeknek aztán számtalan negatív mellékhatása van testi-lelki életünkre.

Persze, ki ne szeretné az életét kiszámíthatóvá tenni, mert a kiszámíthatóság biztonságérzetet ad, és akkor érezzük jól magunkat, ha biztonságban tudjuk a dolgainkat (sorsunkat, gyermekeinket, egészségünket, pénzügyeinket, stb.). Természetesen, tegyünk meg mindent, ami rajtunk áll: tervezzünk, számítsuk ki, kalkuláljunk, és cselekedjünk elképzelésünk szerint, de ne ragaszkodjunk hozzájuk nagyon. Őrizzük meg nyitottságunkat, adjunk teret annak, hogy az Isten tervei szerint bárhogyan is elsülhetnek a dolgok, és az sem lesz tragédia. Bízzunk rendületlenül abban, hogy az Úr annyira szeret minket, hogy gondunkat viseli, mellettünk fog állni, akármi is történik.

Amikor az Isten kezébe veszi az irányítást

Ha átadjuk neki törekvéseinket, terveinket, szorongásainkat, félelmeinket, akkor Ő “kezébe veszi”, és elkezdi formálni, alakítani, mint a fazekas az agyagot. Meglátod, olyan csodálatos dolog fog megszületni belőle, amire álmodban sem gondoltál volna, felülmúlja minden elképzelésedet! Ezért érdemes átadni a vezetést az Istennek! ”Egy vastag, ormótlan fatörzs sosem hinné el, hogy csodálatra méltó szobor válhat belőle, és sosem adná át magát a szobrász vésőjének, aki a maga zsenialitásával meglátja benne a mesterművet.” Loyolai Szent Ignác)

Az előbbieket olvasva: Mi az, ami elsőként megfogalmazódott benned?

Vereb István
Az előbbi gondolatokhoz felhasználtam
Mustó Péter SJ “Ami megtart” és
Anselm Grün “A mélyből forrásozó lelkiség” című könyvét