ApCsel 17,24–28 – „Benne! élünk, mozgunk és vagyunk”
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: „Mi is az ő nemzetségéből valók vagyunk.” 

Az Apostolok Cselekedeteinek ez a szakasza Pál athéni beszédének középpontjába vezet. Az apostol egy olyan városban jár, amely tele van templomokkal, szobrokkal és különféle vallási elképzelésekkel. Athén lakói sok istennek állítottak oltárt, köztük az „ismeretlen istennek” is. Pál ebből a keresésből indul ki, és az Areopágoszon az élő Istenről beszél. Azt hirdeti, hogy Isten teremtette a világot és mindent, ami benne van. Ő ad életet, leheletet és mindent az embernek.

A központi mondat így hangzik: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” Ez a rövid mondat az ember egész életét Isten jelenlétébe helyezi. Minden lélegzetünk, mozdulatunk és napunk tőle kapott ajándék. A hit ebből a felismerésből indul: az életünk nem szakadt ki Isten kezéből. Pál olyan Istenről beszél, aki nincs bezárva emberi kézzel épített templomokba. Jelenléte nagyobb minden helyünknél, elképzelésünknél és szavunknál. Ugyanakkor közelebb van hozzánk, mint sokszor gondolnánk.

Ez a közelség különösen fontos a mai ember számára. Sokan élnek úgy, mintha mindent egyedül kellene hordozniuk. A feladatok, döntések, veszteségek és félelmek között könnyen megszületik az érzés: magamra maradtam. Pál mondata erre a mély magányra válaszol. Isten jelen van abban a levegőben, amelyet belélegzünk, és abban az erőben, amellyel reggel felkelünk. Jelen van az úton, amelyet értünk, és az útkeresésben is, amikor még nem látjuk tisztán az irányt.

Ez a jelenlét nem könnyű magyarázat minden fájdalmunkra. Inkább biztos talaj, amely akkor is tart, amikor kérdéseink vannak. A bizalom abból születik, hogy életünk forrása Isten, és minden pillanatunk előtte van. Ha ő adja a leheletet, akkor a mai nap sem véletlenül került a kezünkbe. A remény is ebből a közelségből táplálkozik. Pál azt mondja, hogy az emberek keresik Istent, és talán kitapogatják őt. Ez a kép olyan emberre emlékeztet, aki sötét szobában keresi az ajtót. Nem lát mindent, mégis tapogatózva halad a fény felé. A hit sokszor ilyen keresés, amelyben Isten már közel van, mielőtt mi felismernénk.

Athén hallgatói közül többen talán távoli istenségekre gondoltak, Pál viszont az életet hordozó Teremtőről beszél. A mai hívő embernek is újra meg kell tanulnia Isten közelségében élni. Ez jelentheti azt, hogy reggel tudatosan tőle fogadjuk el a napot. Jelentheti azt is, hogy egy nehéz beszélgetés előtt kérjük: vezesse szavainkat és őrizze szívünket. A hétköznapokban a hit így válik egyszerű, állandó ráhagyatkozássá. A tanulság ez: bárhol járunk és bármit hordozunk, Istenben élünk, mozgunk és vagyunk, ezért soha nem kell úgy tekintenünk az életünkre, mintha kívül esne az ő gondviselő jelenlétén.

Kol 1,15–20 – „Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn”
Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

A Kolosszeiekhez írt levélnek ez a szakasza egy ősi Krisztus-himnuszt őrzött meg számunkra. Pál a kolosszei közösség hitét erősíti, mert olyan tanítások vették körül őket, amelyek Krisztus helyét elhomályosíthatták. Ezért különös erővel mutatja meg, ki Jézus valójában. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte, az egész teremtés Ura. Az „elsőszülött” szó itt elsőséget, méltóságot és uralmat fejez ki. Minden általa és érte teremtetett. A központi mondat így hangzik: „Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”

Ez a mondat hatalmas távlatot nyit a hit előtt. A világ, az Egyház és a saját életünk mélyén Krisztus megtartó jelenléte van. Sokszor úgy érezzük, hogy életünk darabokra hullik. Külön utakon járnak a terveink, kapcsolataink, emlékeink és félelmeink. Krisztus azonban képes egységbe rendezni azt, amit mi szétesettnek látunk. Olyan ő, mint a láthatatlan tengely, amely körül a kerék minden része a helyére kerül. Pál szerint Krisztus a testnek, az Egyháznak is a feje. Tőle kap életet, irányt és egységet a közösség. A hit ezért személyes kapcsolat Krisztussal, ugyanakkor beilleszkedés az ő testébe is.

Pál Krisztust a halottak közül elsőszülöttnek is nevezi. Feltámadása azt hirdeti, hogy a halál sem tudta végleg bezárni az életet. A szakasz a kereszthez vezet tovább. Isten Krisztus keresztjének vére által békített ki mindent önmagával. A béke ára valóságos szeretet és önátadás volt. Krisztus belépett a világ széthullásába, magára vette a szenvedést, és békét szerzett. Ez ad különös mélységet a reménynek. A kereszt azt mutatja, hogy Isten a legsötétebb helyből is képes kiengesztelődést és új kezdetet fakasztani.

A mai ember gyakran a saját erejével próbálja egyben tartani az életét. Ellenőrizni akar mindent, előre látni minden veszélyt, és biztos kézzel rendezni minden részletet. Ez a törekvés hamar kimeríti a szívet. Pál mondata arra hív, hogy Krisztus megtartó erejére bízzuk magunkat. A bizalom abból születik, hogy életünk súlya végső soron nem csak a mi vállunkon nyugszik. A remény pedig abból, hogy Krisztusban a szétesett részek sem vesznek el. Ő át tudja formálni a múlt sebeinek jelentését, irányt adhat a jelennek, és megnyithatja előttünk a jövőt.

A hétköznapokban ezt úgy élhetjük meg, hogy döntéseink előtt megkérdezzük: mi visz közelebb Krisztushoz, és mi segít az ő békéjében maradni. Nehéz helyzetben kimondhatjuk: „Uram, tarts egyben, amikor én már nem tudom összetartani magamat.” Kapcsolatainkban is kereshetjük a kiengesztelődés útját, mert Krisztus békéje rajtunk keresztül akar továbbterjedni. A tanulság ez: amikor Krisztus kerül életünk középpontjába, minden más lassan megtalálhatja a helyét, mert benne áll fenn a világ és benne találhat megtartást a mi életünk is.