Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
IRÁNYTŰ:
TANULJ AZ ŐSEGYHÁZ HITÉBŐL!
A hited megerősítéséhez átelmélkedünk érdekes szentírási részeket az Apostolok Cselekedeteiből, illetve Szent Pál leveleiből.
Minden körülmény között
ApCsel 16,25–34 – „Éjféltájban Pál és Szilás imádkozott és énekelt Istennek”
Pál és Szilás éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve dicsőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket. Hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy a börtön alapjai megremegtek. Az ajtók mind kinyíltak, és mindenkiről lehullott a bilincs. Amikor a börtönőr felriadt álmából, s meglátta, hogy a börtön ajtai tárva-nyitva vannak, kihúzta kardját, s meg akarta magát ölni, mert azt hitte, hogy a foglyok megszöktek. Pál hangosan rászólt: „Ne tégy kárt magadban, hisz mind itt vagyunk!” Az őr világot kért, berohant, és remegve Pál és Szilás elé borult, aztán kivezette őket, s megkérdezte: „Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” „Higgy Jézus Krisztusban, és üdvözülsz te is, a tieid is!” – válaszolták. Aztán hirdették neki és egész háza népének az Isten szavát. Az pedig még akkor magához vette őket, éjszaka kimosta sebeiket, s rögtön megkeresztelkedett, hozzátartozóival együtt. Aztán házába vezette őket, asztalt terített nekik, s örült egész háza népével, hogy az Isten híve lett.
Az Apostolok Cselekedeteinek ez a szakasza Pál és Szilás filippi fogságának éjszakájába vezet. Az apostolokat igazságtalanul megverik, majd a börtön legbelső részébe zárják. Lábukat kalodába szorítják, testük sajog, jövőjük bizonytalan.
Ebben a helyzetben hangzik el a központi mondat: „Éjféltájban Pál és Szilás imádkozott és énekelt Istennek.” Éjfél van, amikor a sötétség a legsűrűbbnek tűnik. A börtön falai között mégis imádság és ének szólal meg. Pál és Szilás nem várja meg, amíg szabad lesz újra. Abban a helyzetben fordulnak Istenhez, amelyben éppen vannak. Ez a hit egyik legmélyebb formája. Isten jelenlétét akkor is valóságosnak tartják, amikor a körülmények ennek az ellenkezőjét sugallják.
Énekük nem menekülés a fájdalom elől. Inkább annak jele, hogy a szenvedés nem szakította el őket Istentől. A többi fogoly hallgatja őket. Talán először hallanak olyan embereket, akikből a sötétben is remény sugárzik. Az imádságuk így már önmagában tanúságtétellé válik.
Ekkor földrengés támad, az ajtók kinyílnak, a bilincsek lehullanak. A börtönőr azt hiszi, minden fogoly megszökött, ezért kétségbeesésében véget vetne az életének. Pál hangosan kiált hozzá: „Ne tégy kárt magadban, mindnyájan itt vagyunk!” A szabadság kapuja megnyílt, mégsem a menekülést választják. Fontosabb számukra egy ember élete, mint a saját azonnali szabadulásuk. Ezen a ponton válik igazán láthatóvá, milyen hit él bennük. Krisztus szeretete erősebb bennük a sértettségnél és az önvédelem ösztönénél. A börtönőr megrendül, és azt kérdezi: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” A szívét legmélyebben az a szeretet érinti meg, amely nem hagyja őt elveszni. Pál és Szilás Krisztust hirdeti neki, majd egész háza népével együtt megkeresztelkedik. Az éjszaka, amely veréssel és bezártsággal kezdődött, örömmel és új élettel ér véget.
Sokszor mi is éjfélt, sötétséget élünk át egy betegségben, csalódásban, gyászban vagy kilátástalanságban. Ilyenkor egy rövid ima, egy zsoltár vagy egy hálaadó mondat kinyithat Isten előtt. A körülmények talán még változatlanok, a szív azonban már nem marad magára. A bizalom abból születik, hogy Isten a zárt ajtók mögött is jelen van. A remény abban mutatkozik meg, hogy a fájdalmunk közepén is képesek vagyunk életet vinni másokba.
A hétköznapokban gyakorolhatjuk ezt azzal, hogy nehéz helyzetben is Istenhez fordulunk, és közben észrevesszük, kinek van szüksége mellettünk bátorításra. A tanulság egyszerű: a hit éneke olykor éppen éjfélkor válik a legtisztábbá, és Isten ezen keresztül mások számára is ajtót nyithat az élet felé.
1Tessz 5,16–18 – „Minden körülmények között”
Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.
A Tesszalonikaiakhoz írt első levél végén Pál apostol rövid mondatokban foglalja össze a keresztény élet alapritmusát. A tesszalonikai közösség fiatal egyház volt, amely üldözések és bizonytalanságok között próbált hűséges maradni. Pál tudta, hogy ezeknek az embereknek egyszerű, megjegyezhető kapaszkodókra van szükségük. Ezért írja: „Legyetek mindig derűsek, szüntelenül imádkozzatok, minden körülmények között adjatok hálát.” A központi kifejezés: „minden körülmények között”. Ez a három szó elsőre szinte lehetetlennek tűnik.
Hogyan lehet örülni, imádkozni és hálát adni akkor is, amikor fáj valami?
Pál ismeri az üldözést, a nélkülözést, a félelmet és a veszteséget. Szavai mögött olyan hit áll, amely már sok próbán ment keresztül. A „mindig örüljetek” nem állandó jókedvet jelent. A keresztény öröm mélyebb annál, amit a pillanatnyi hangulatunk mutat. Forrása az, hogy az Úr közel van, és életünk az ő kezében marad. Ez az öröm könnyek között is megőrizhet egy halk belső bizonyosságot.
A „szüntelenül imádkozzatok” arra hív, hogy egész életünk kapcsolatban maradjon Istennel. Nem kell egész nap szavakat mondanunk. Elég lehet egy rövid fohász, egy sóhaj, egy pillantás az ég felé vagy egy csendes ráhagyatkozás. Az imádság így lassan a lélek légzésévé válik. Aki csak ritkán vesz levegőt, elfárad. Aki újra és újra Isten felé fordul, belső erőt kap az út folytatásához.
Pál harmadik felszólítása a hálaadásról szól. A hála nem azt állítja, hogy minden történés jó. Azt vallja meg, hogy minden helyzetben marad valami, amit Isten kezébe tehetünk, és marad okunk arra, hogy benne bízzunk. A hála segít észrevenni azt, amit az aggodalom eltakar. Olyan, mint amikor egy sötét szobában elhúzzuk a függönyt, és meglátjuk a keskeny fénysávot. A szoba még nem lett teljesen világos, de már tudjuk, hogy odakint felkelt a nap. A mai ember számára ez a néhány mondat egyszerű lelki útmutatást ad.
Sokszor a körülményeink változásától várjuk a békét és az örömöt. Pál arra tanít, hogy Isten jelenléte már a változás előtt is megtarthat bennünket. A bizalom gyakorlata lehet, hogy napközben többször röviden Istenhez fordulunk. A reményt erősítheti, ha esténként megnevezünk néhány ajándékot, amelyet aznap kaptunk. Nehéz napokon a hála lehet egészen kicsi: egy segítő szó, egy pohár víz, egy ember közelsége, vagy az, hogy volt erőnk végigmenni a napon. Ezek az apró felismerések megakadályozzák, hogy csak a sötétséget lássuk.
A hétköznapokban a három felszólítás egyszerű lelki ritmussá válhat: örömöt keresni, Istenhez fordulni, hálát adni.
A NAGYLELKŰSÉG 4 SZINTJE
Nagyon hasznos, lényegretörő lelki, pszichológiai szempontokat kapsz egyszerű, közérthető nyelvezettel, sok-sok példával, gyakorlatokkal, hogy a mindennapjaidba gyorsan át tudd ültetni.
4. SZINT: A JÓSÁG KÖZÖSSÉGI ÜGGYÉ VÁLIK
A közös felelősségvállalás ereje
Sok szép kezdeményezés azért hal el, mert túl sokáig egy ember vállán marad. Van valaki, aki észrevesz egy hiányt, elindít valami jót, szívvel-lélekkel beleáll, szervezi, viszi, emlékeztet rá, lelkesít, pótol, javít, kézben tart mindent. Egy ideig működik is. De ha minden csak rajta múlik, előbb-utóbb elfárad. Nem feltétlenül azért, mert rossz volt az ötlet. Hanem azért, mert a jóság is elfáradhat, ha nem kap társakat.
A közösségi nagylelkűség egyik döntő pontja az, amikor egy ügy kilép abból a keretből, hogy „valaki szívügye”, és elkezd közös üggyé válni. Ez a váltás nagyon fontos. Egészen másként működik valami, ha azt mondjuk róla: „ez Julika dolga”, és megint másként, ha azt mondjuk: „ez nekünk fontos”.
A közös felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanannyit kell tennie. Inkább azt, hogy többen is belsőleg kapcsolódnak az ügyhöz. Már nem kívülről figyelik, hanem magukénak érzik. Nem drukkolnak valakinek, hanem részt vesznek valamiben. Ez az a pont, ahol az egyéni lelkesedésből tartósabb közösségi erő születhet.
Munkahelyen, közösségben, plébánián, baráti körben gyakran itt dől el, hogy egy jó kezdeményezés fellobbanás marad-e, vagy valódi kultúraformáló erő lesz. Mert amíg valami csak egy ember energiájából él, addig sérülékeny. Elég egy betegség, egy túlterhelt időszak, egy csalódás, és az egész megakad. De ha többen hordozzák, már van megtartóereje.
Ez a közös hordozás nem pusztán szervezési kérdés, hanem lelki kérdés is. Azt kívánja, hogy az ember lemondjon arról, hogy mindent ő irányítson. Aki elkezd valami jót, annak sokszor meg kell tanulnia bevonni másokat, teret adni nekik, meghallgatni őket, sőt néha elengedni azt is, hogy minden pontosan úgy történjen, ahogy eredetileg elképzelte. Ez nem mindig könnyű. De nélküle nincs valódi együttműködés.
A közös ügy megszületéséhez arra is szükség van, hogy a többiek ne csak nézők maradjanak. Sok ember szívesen egyetért valamivel, de nehezebben lép be a felelősség terébe. Pedig az együttműködés ott kezdődik, amikor valaki nemcsak azt mondja, hogy „ez jó ötlet”, hanem azt is: „miben segíthetek?”, „mit tudok vállalni?”, „hogyan lehet ez közös?”
A shared ownership, vagyis a közös tulajdonlás és felelősségvállalás azt jelenti, hogy az ügy már nem kívül van rajtam. Nem egy másik ember kezdeményezését nézem, hanem felismerem benne a saját feladatomat is. Ettől lesz egy közösség érettebb. Nem attól, hogy mindenki mindent csinál, hanem attól, hogy nem hagynak magára jó dolgokat.
Gondoljunk egy egyszerű példára. Valaki észreveszi, hogy az új belépők elveszetten mozognak a munkahelyen. Elkezdi támogatni őket, segít nekik eligazodni, figyel rájuk, bátorítja őket. Ez önmagában is szép. De ha itt megáll a folyamat, akkor minden új ember integrációja ugyanarra az egy személyre fog nehezedni. Ha azonban a HR, a vezetők és néhány tapasztalt munkatárs is belép, akkor ebből már rendszer, kultúra és közös szemlélet születhet. Már nem esetleges kedvesség lesz, hanem megtartó közeg.
Ugyanez igaz a lelki közösségekre is. Mennyi jó szolgálat, figyelmesség, segítő jelenlét azért nem tud tartós lenni, mert mindig ugyanaz a néhány ember viszi! És mennyire meg tud erősödni egy közösség, amikor többen felismerik: a szeretet légköre nem magától keletkezik, hanem közösen építjük.
A közös felelősségvállalás egyben alázat is. Annak elfogadása, hogy nem én vagyok az egyetlen, és nem is nekem kell mindent megoldanom. De hit is. Bizalom abban, hogy másokban is van készség a jóra. Sokszor csak meg kell hívni őket. Nevükön kell nevezni a lehetőséget. Helyet kell adni nekik.
A nagylelkűség ezen a szinten már nemcsak arról szól, hogy teszek valamit a másikért. Azt is jelenti, hogy olyan teret hozok létre, ahol mások is jót tehetnek. Ez különösen értékes szolgálat. Mert nemcsak egy cselekedetet adok, hanem egy működő, emberségesebb valóságot segítek kialakulni.
Érdemes megkérdezni magunktól: van-e olyan jó ügy körülöttem, amely túl régóta egyvalaki terhe? Van-e olyan kezdeményezés, amelyhez csatlakozhatnék? Van-e valaki, akinek nem új ötletre lenne szüksége, hanem társakra? Néha a legnagyobb segítség nem az, hogy kitalálunk valami újat, hanem hogy hűségesen melléállunk annak, ami már megszületett.
Ilyen például a Keresd a jót! Mozgalom, aminek rövid anyagait itt nézheted https://www.facebook.com/keresdajot .
Bátorítalak, hogy oszd meg azokat a bejegyzéseket, amelyeket érdemesnek tartasz erre, így viheted a jó hírét!
A szeretet közösségi valóság. A jóság akkor válik igazán termékennyé, amikor nemcsak egy szívben ég, hanem több ember életében kezd világítani.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?