ApCsel 7,55–60 – „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”
Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott:„Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült.

Az Apostolok Cselekedeteinek ez a szakasza István vértanúságának megrendítő befejezése. István az első keresztény közösség egyik szolgálója volt, akit a közösség azért választott ki, hogy segítsen a mindennapi gondoskodásban, mégis hamarosan a hit bátor tanújává vált. A háttérben egy feszült vallási helyzet áll: István Krisztusról tanúságot tesz, és beszédében végigmutatja, hogyan vezette Isten népét a történelem során. Hallgatói azonban nem nyílnak meg az igazságra, hanem dühvel válaszolnak. István ekkor nem emberi erővel áll helyt, hanem „Szentlélekkel eltelve” látja Isten dicsőségét és Jézust az Atya jobbján. A történet külsőleg egy igazságtalan kivégzés, belülről nézve azonban a hit győzelme a félelem és a gyűlölet felett.

István ezt mondja: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” A szenvedés pillanatában fordul irgalommal üldözői felé. István azért tud így imádkozni, mert tekintete nem csak az őt körülvevő erőszakra szegeződik. A hite nem egy mélyebb valóságba kapaszkodva tanít meg szeretni.

A mai ember számára ez nagyon nehéz, mégis nagyon fontos üzenet. Sokszor nem kövekkel dobálnak bennünket, hanem szavakkal, közönnyel, igazságtalansággal, elutasítással vagy régi sebek emlékével. Ilyenkor könnyű bezárulni, visszavágni, magunkban újra és újra lejátszani a sérelmet. István azonban megmutatja, hogy a hit nem engedi, hogy az üldöző lelkülete beköltözzön az üldözött szívébe. Ez a megbocsátás egyik legmélyebb titka: nem a rosszat igazolja, hanem megakadályozza, hogy a rossz végleg birtokba vegye a szívet. A bizalom szempontjából István története arra hív, hogy a legnehezebb pillanatokban is Isten kezébe tegyük az igazságszolgáltatást.

A remény szempontjából pedig azt üzeni, hogy a szeretet nem veszít akkor sem, amikor külsőleg gyengének látszik. István teste összeroskad, de hite nem törik össze. A gyűlölet kioltja az életét, de nem tudja elnémítani a szeretetét. Olyan ez, mint amikor a sötétség el akarja nyelni a gyertyát, de a láng még utoljára is világít.

István vértanúsága arra tanít, hogy a keresztény ember nem a bosszúban talál erőt, hanem abban, hogy Krisztusra néz. A hétköznapokban ez nem mindig nagy, drámai megbocsátást jelent. Néha csak annyit, hogy nem táplálom tovább magamban a haragot. Néha azt, hogy nem vágok vissza ugyanazzal az éllel, amellyel engem megsebeztek. Néha azt, hogy imádkozom azért is, akitől fájdalmat kaptam. Ha Krisztusra nézünk, lassan megtanulhatunk nem a sebzettségünkből, hanem Isten irgalmával cselekedni.

***

Róm 12,17–21 – „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval”
Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: „Enyém a bosszú, én majd megfizetek” – mondja az Úr. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.

A Római levél tizenkettedik fejezetében Pál apostol nagyon gyakorlati tanítást ad a keresztény életről. Miután a levél korábbi részeiben mélyen beszélt Isten irgalmáról, a hitről és a kegyelemről, most azt mutatja meg, hogyan kell mindennek testet öltenie a mindennapi kapcsolatokban. A hit nem maradhat a templom, az ima vagy a gondolat világában, hanem meg kell jelennie abban is, hogyan bánunk azokkal, akik bántanak minket. Ezért mondja Pál: ne fizessetek rosszal a rosszért, törekedjetek a békességre, ne álljatok bosszút magatokért. A központi mondat így hangzik: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.”

Ez a mondat a keresztény erkölcs egyik legnagyobb próbatétele. Pál azt mondja, hogy a rosszra adott válaszunkban dől el, mennyire engedjük, hogy a rossz minket is formáljon. Amikor rosszal fizetünk a rosszért, akkor külsőleg talán igazságot keresünk, belül azonban a rossz logikáját folytatjuk. Olyan ez, mint amikor valaki tüzet akar oltani, de közben olajat önt rá.

A bosszú pillanatnyi elégtételt ígér, de gyakran tovább mélyíti a sebet. Pál más utat mutat: a rosszat nem azzal győzzük le, hogy hasonlóvá válunk hozzá, hanem azzal, hogy nem engedjük át neki a szívünket. Ez a hit nagyon konkrét megélése. Könnyű szeretetről beszélni akkor, amikor mindenki kedves velünk. Az evangéliumi szeretet azonban ott vizsgázik, ahol igazságtalanság, sértés, csalódás vagy ellenségesség ér bennünket. A mai ember számára ez különösen időszerű, mert sok kapcsolatban gyorsan kialakul a visszavágás kultúrája. Egy bántó mondatra még bántóbb válasz érkezik. Egy sértésből hosszú hallgatás lesz. Egy félreértésből fal épül. A közösségi térben is gyakran nem megértésre törekszünk, hanem legyőzni akarjuk egymást. Pál azonban azt mondja: a keresztény embernek nem a rossz tükrévé, hanem Isten jóságának jelévé kell válnia. Ez nem gyengeség, hanem nagy lelki erő.

Aki nem vág vissza, az nem gyáva, hanem éppen szabad. Szabad attól, hogy minden sebre ösztönösen sebzéssel válaszoljon. A bizalom szempontjából ez a szakasz arra hív, hogy merjük Istenre bízni azt, amit nem tudunk igazságosan rendezni. Pál azt mondja: ne álljatok bosszút magatokért, mert az ítélet Istené. Nem mi vagyunk a végső bírái a másik ember szívének. A remény szempontjából pedig azt üzeni, hogy a jónak akkor is van ereje, amikor lassúnak és törékenynek tűnik.

Pál még azt is mondja: ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. A keresztény ember nem azért tesz jót, mert a másik megérdemli, hanem mert ő maga nem akar elszakadni Krisztus lelkületétől. A hétköznapokban ez azt jelenti, hogy nem minden vitában kell győznünk.

A hit akkor válik élővé, amikor a nehéz kapcsolatokban is Krisztus módján akarunk válaszolni, és a rossz körforgását egy jó szóval, egy békés döntéssel, egy imával vagy egy irgalmas gesztussal megszakítjuk.