Április 16. – Húsvét 2. vasárnapja
Olv.: ApCsel 2,42-47; Zs 117; 1Pét 1,3-9
Evangélium: Jn 20,19-31
Dimitrij egy szentéletű ukrán parasztember volt. Kijev közelében lakott. Mindennap hosszasan imádkozott, becsületesen, segítőkészen élt. Mindennél nagyobb vágya volt, hogy találkozhasson Jézussal. Egyik reggeli imádsága alkalmával Jézus így szólt hozzá. „Ma találkozhatsz velem, Dimitrij! Délben, a Szentháromság kápolnánál, a Kijevbe vezető út mentén.” Dimitrij óriási örömöt érzett. Jól ismerte azt a helyet, de azt is tudta, hogy ha délig oda akar érni, máris indulnia kell. Így is tett: sietett, ahogy csak fáradt lábai bírták, még a reggeliről is megfeledkezett. Az út bizony gidres-gödrös, kátyús és saras volt. Bármennyire is sietős volt az útja, sokszor kellett kerülgetnie a sárral, vízzel teli gödröket. Amint haladt, egyszer csak egy árokba borult kézikocsit pillantott meg maga mellett. A gazdája egyedül próbálta kitolni az árokból, a zöldségekkel megpakolt ládák, kosarak kidőlve, szétgurulva hevertek mindenfelé. Dimitrij szíve megesett a kiskocsi gazdáján, aki nyilván a Kijevi piacra húzta volna szegényes kis áruját, de lám, baleset érte a rossz úton! A szerencsétlen férfi hiába erőlködött, egyedül nem tudta a kiskocsit visszaemelni az útra. Dimitrij megállt, és tépelődni kezdett. „Mit tegyek? Ha segítek ennek a gazdának, akkor szinte biztos, hogy nem érek oda délre a Szentháromság kápolnához. Mi lesz, ha nem vár meg?? Hiszen ki vagyok én, hogy énrám az Úr Jézus még várakozzon is?! Ha meg nem veselkedek neki én is a kocsinak, akkor ez a szegény férfi biztos, hogy ma nem tud semmit árulni a piacon. Kevesen járnak ezen a rossz úton, nem hiszem, hogy akad másvalaki, aki segítsen!” Végül mégis úgy döntött, hogy segít. Odaállt hát a férfi mellé, teljes erejéből nyomni kezdte a kézikocsi hátulját. Percekig erőlködtek, de nem hiába. Nagy nehezen kitolták a járművet a gödörből. Dimitrij az áruja összeszedegetését már a gazdára hagyta. Nyakába kapta a lábát, és futott a kápolna felé, ami még jó kilométernyire volt tőlük. Oda is ért gyorsan … de bizony dél már elmúlt néhány perccel. Hiába nézegetett körül a kis templomban, senkit nem látott. Csak remélni tudta, hogy még nem érkezett meg … a remény azonban egyre inkább helyet adott a szomorúságnak. Hiába várt egy jó félórát, Jézus bizony nem jelent meg. „Hát mégsem sikerült!” – gondolta mély keserűséggel a szívében. Lelombozódva indult hazafelé, de néhány száz méter múlva súlyos fáradtság tört rá. Öregedő lábai megérezték a sok gyaloglás súlyát, ráadásul egy falatot sem evett egész nap. Leült hát az árokpartra kicsit pihenni. Úgy erőt vett rajta a csalódottság, hogy elsírta magát. Épp akkor ért oda a kézikocsit húzó gazda, aki közben összeszedegette az áruját. Mikor meglátta Dimitrijt, együttérzően mellé ült az árokpartra. Átkarolta a vállát, majd egy cipót vett elő a tarisznyájából, kettétörte és a felét átnyújtotta neki. Amikor Dimitrij meglátta ezt a mozdulatot, hirtelen belé hasított a felismerés öröme. Hát persze! Magához szorította a másik férfit, s boldogan kiáltott fel: „Te vagy hát, te vagy az Úr Jézus! Elém jöttél, és én csak most ismertelek meg!”
Jézus az evangéliumban megjelenik hitetlenkedő Tamásnak, s miután az lelkendezve ismeri föl benne az Isten Fiát, így szól hozzá: „Most már hiszel Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!” Hogyan lehet hinni Jézusban úgy, hogy nem látjuk Őt?? Valójában érthető Tamás kételkedő magatartása, gondolhatja az ember. Azért úgy mégiscsak más, ha találkozhatunk vele, ha láthatjuk Őt! Azonban Jézus nem azt mondja, hogy semmi mást sem látnak azok, akik vele nem találkozhatnak személyesen. Nagyon is láthatják az Ő jelenlétének jeleit! Az olvasmány és a szentlecke éppen arról beszél nekünk, hogy az első keresztények életmódjában, szavaiban, tetteiben nagyon is utolérhető az élő Jézus működése. Az Apostolok Cselekedetei szerint a jeruzsálemi őskeresztényeknek egy volt a szíve-lelke. Öröm és lelkesedés járta át őket, mindennap együtt voltak a templomban. Javaikat megosztották egymással, összejöttek a kenyértörésre, vagyis az Eucharisztiára. Csodák is történtek az apostolok keze által. Ez az örömteli, egymást szerető közösség pedig vonzó volt a többi ember számára, napról-napra csatlakoztak közéjük új hívők, mert ebben a rendkívüli életmódban megtapasztalták az élő Jézus erejét. A széthúzó világban egység, az önzés helyett másokkal szembeni nagylelkűség, a gyáva bujkálás helyett bátor, lelkes tanúságtétel. Mindez bizony erős felkiáltójelként tündökölhetett fel a jeruzsálemi zsidók előtt. A Szentleckében pedig arról beszél Pál apostol, hogy a krisztushívők a keresztség által „élő reményre” születtek újjá. A római iga alatt nyögő, messianisztikus várakozásában csalódott zsidóságról abban a korban talán sok minden elmondható volt, de az élő remény nem igazán! Pál apostol mégis úgy beszél a keresztényekről, mint akiknek van reményük. Pedig a helyzetük nem jobb, mint másoké, sőt ahogyan hallottuk, üldözéseknek, zaklatásoknak vannak kitéve. Mégis öröm és remény tölti be a szívüket. Bizony, ez is ragyogó jele lehetett annak, hogy valóban az élő Jézus van jelen közöttük, bennük.
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Korunkban is sokkal többen fogadnák el hittel Krisztus feltámadását, ha látnák a keresztények életében, magatartásában ezeket a vonzó, figyelemfelkeltő jeleket. Az egység építését, a szolgálatkészséget, a rászorulók hősies támogatását. Az őszinte örömet a sok depressziós, panaszkodó ember között. A túlvilági életbe vetett reményt, ami képesít arra, hogy nagyobb derűvel, türelemmel tudjuk viselni a földi élet tökéletlenségeit. Kérjük a feltámadt Krisztust, hogy Belőle erőt merítve tudjunk egyre tanúságtevőbb életet élni, hogy a keresők bennünk, a mi életünkben „lássák meg” az élő Jézust!
***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.