December 10. – Advent 2. vasárnap
Olv.: Iz 40,1-5.9-11; Zs 84; 2Pét 3,8-14;
Evangélium: Mk 1,1-8
A nagy kertben kis ház állott. A vak ember otthona. Minden szabad percét kint töltötte, gondozta a virágait, nyeste a fákat, locsolta a füvet. Volt is foganatja. Csodálatos színekben pompázott a kert, virágillat lebegett felette. Nem lehetett elmenni a ház előtt anélkül, hogy ne álmélkodott volna az ember.
– Mondja, ha meg nem sértem – kérdezte egy járókelő, megpillantva a virágai között gyomláló öreget –, miért fárad ennyit? Csodálatos a kertje, de hát ugye maga sajnos nem lát, sohasem gyönyörködhet ebben a pompában…
A kertészkedő házigazda elmosolyodott:
– Négy oka is van ennek. Először az, hogy szeretem a kerti munkát. Másodszor mert csodálatos élmény megérinteni a virágszirmokat; harmadszor élvezem ezeket az illatokat. A negyedik ok pedig maga!
– Én? De hiszen nem is ismerjük egymást! – csodálkozott a járókelő.
– Nem, de mindig számítottam rá, hogy egyszer majd erre jár, és ha a virágaimat meglátja, megáll majd, és beszédbe elegyedünk!
Milyen értelmetlennek tűnik a hosszas, alapos készülődés valamire egy olyan társadalomban, amely szinte mindig azonnal a célban szeretne lenni! A reklámok világa csak a készterméket ismeri, illetve a javak önfeledt, kellemes fogyasztását, de az útról, ami odáig elvezet, semmit nem mond nekünk! Ezért is veszíti el annyi minden az értékét a felnövekvő gyermekek és fiatalok világában. Ezért hiszik azt, hogy amire szükségük van – és rengeteg olyasmi is, amire valójában nincs szükségük – csak úgy leakasztható a szögről anélkül, hogy bármit is tettünk, bármennyit is küzdöttünk volna érte. És persze ezért nem is tudnak igazán örülni ezeknek! Mennyi éven át dolgozott, szorgoskodott ez a vak férfi, hogy egy járókelő megálljon a gyönyörű kertje mellett, és beszélgetésbe elegyedjen vele! Milyen hosszú időbe és komoly előkészületekbe került az a kapcsolat, ami ott és akkor megszületett! A vak férfi azonban nem sajnálta rá az időt és a fáradságot, mert nagyon vágyott erre a találkozásra. Amikor pedig végre bekövetkezett, igen nagy örömét is lelte abban.
Napjainkban az emberek nagy része még vár a karácsony ünnepétől lelki ajándékokat is: békét a családba, örömteli, vidám együttlétet a szeretteivel, a szeretet kézzel fogható megtapasztalásait. Azonban sajnos egyre kevesebben vannak, akik meg is kapják, át is élik ezeket az ajándékokat. Vajon miért? Azért, mert nem készülnek annak elfogadására, amit valóban egyedül a közénk született Isten Fiától nyerhetnének el.
„Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek föl, a halmokat hordjátok el! Ami görbe, legyen egyenessé, ami göröngyös, váljék sima úttá!” – hangzik felénk Izaiás próféta szózata Advent 2. vasárnapján. Milyen sokszor hiányoljuk az életünkből Isten jelenlétét: hiányoljuk az örömet, a békét, a lelkierőt, a szeretetet, egyáltalán az életünk értelmét. Pedig ahhoz, hogy Isten eljöhessen az életünkbe, elő kell készítenünk az Ő útját. Isten útja pedig az ember – mi magunk! Isten mindig is emberi módon, emberi eszközök által szólt, közeledett az emberiség felé, hiszen hogyan is tudnánk egyébként megérteni? A pátriárkák, a próféták, a kiválasztottak által nyilatkozott meg az Ószövetségben, az idők teljességében pedig „Fia által szólt hozzánk”, aki emberré lett, asszonytól született. Jézus, a Fiú pedig nem elsősorban parancsokat osztogatott vagy tanórákat tartott arról, hogy hogyan is lehet megismerni Istent, hanem arra szólította az embereket, hogy kövessék Őt, éljenek a példája szerint. Ha meg akarjuk érezni Isten szeretetét, nekünk kell szeretnünk embertársainkat. Ha boldogok akarunk lenni, boldogságot kell vinnünk mások életébe. Ha értelmesnek akarjuk látni az életünket, értelmet kell adnunk mások életének. Ha azt kívánjuk, hogy Isten eljöjjön hozzánk, nekünk kell Isten útjává válnunk mások felé. Olyan emberekké kell lennünk, akiknek szavaiból, cselekedeteiből felismerhető lesz az Isten azok számára, akik között élünk! Akkor van velünk, akkor él bennünk az Isten, ha másokhoz el akarjuk és el tudjuk vinni Őt.
Hogyan készítsük elő az Úr útját, vagyis önmagunkat?
Úgy, hogy felismerve hibáinkat, bűneinket, gyöngeségeinket, bűnbánatot tartunk és megpróbálunk egyre jobb emberekké lenni. „Ami göröngyös, váljék sima úttá!” A halmok lehordása jelenti a kevélységből, önzésből, hiúságból, mások lenézéséből fakadó hibáink leküzdését. A völgyek feltöltése pedig a mulasztásaink, lustaságból, hanyagságból fakadó bűneink elleni küzdelmet jelképezi. Így válhatunk Isten egyre simább útjává az emberek felé. Így lehetünk olyan ajándékká, akinek örülni tudnak az emberek, akinek jó ott lenni a közelében!
***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.
A névtelen hozzászólásokat töröljük!