Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Heti gondolatok – a hit mélységeiről
A figyelem, mint imádság
Simone Weil gondolkodásában különleges helyet kap a figyelem. A hit mélysége nemcsak abban áll, hogy sok vallásos szót mondunk, hanem abban is, hogy megtanulunk igazán figyelni. Figyelni Istenre. Figyelni a másik emberre. Figyelni a valóságra úgy, hogy nem akarjuk azonnal birtokba venni, megmagyarázni vagy irányítani.
A figyelem alázatos magatartás. Azt mondja: nem én vagyok a középpont. A másik ember nem eszköz, nem akadály, nem statiszta az én életemben. Isten sem pusztán válaszautomata a kéréseimre.
A mély hit megtanít várakozni. Ez ma különösen nehéz, mert gyors válaszokhoz, azonnali reakciókhoz és állandó ingeráradathoz vagyunk szokva. A figyelmes hit azonban lassabb. Meghallgat, mielőtt beszél. Szemlél, mielőtt ítél. Befogad, mielőtt cselekedne. Simone Weil gondolatai arra emlékeztetnek, hogy az igazi figyelem már szeretet. Amikor valakire valóban figyelek, akkor helyet készítek neki a szívemben. Amikor Istenre figyelek, akkor nem én akarom betölteni az imádság terét, hanem engedem, hogy ő legyen jelen. A hit mélysége így nem mindig nagy lelki élmény, hanem tiszta, türelmes, szeretetteljes figyelem. Talán éppen ez az egyik legnagyobb ajándék, amit ma adhatunk Istennek és egymásnak.
Történetek hitről, nagylelkűségről
Hűség a végsőkig
2015 februárjában huszonegy férfi nevét tanulta meg a keresztény világ. Egyikük sem volt híres, és egyikük sem készült arra, hogy egyszer emberek milliói beszéljenek róla. Húszan egyiptomi kopt keresztények voltak, huszonegyedik társuk pedig Ghánából érkezett. Többségük egyszerű munkásként ment Líbiába, mert otthon kevés lehetőség várta őket. Feleséget, gyermeket, szülőt vagy testvért hagytak maguk mögött, abban reménykedve, hogy keresetükből könnyebbé tehetik családjuk életét. Munkát kerestek, és néhány hónap vagy év múlva haza akartak térni. A háború és a szélsőséges erőszak azonban egyre közelebb húzódott hozzájuk. Sirte környékén már olyan fegyveres csoportok uralkodtak, amelyek szemében a keresztény név önmagában célponttá tette az embert.
A férfiakat 2014 decemberében és 2015 januárjában, két külön alkalommal rabolták el. A rendelkezésre álló beszámolók szerint keresztény hitük miatt választották ki és hurcolták el őket. A családtagok Egyiptomban napokon és heteken át várták a híreket. A telefonok hallgattak, az otthonok megteltek aggodalommal, a falusi templomokban pedig egyre több ima hangzott el. Sok hozzátartozó szegény körülmények között élt, és nem volt semmilyen eszköze arra, hogy elérje vagy kiszabadítsa szerettét. Maradt a várakozás, a közösség és az imádság. Ilyenkor a hit lesz az a hely, ahol az ember leteheti a tehetetlenségét.
Az Iszlám Állam líbiai ága 2015. február 15-én tette közzé a férfiak meggyilkolásáról készített propagandafelvételt. A videót félelemkeltésre és a keresztények megalázására szánták. A felvétel emberi méltóságukat akarta elvenni, a világ mégis egyszerű munkásokat látott, akik a halál közelségében sem tagadták meg Krisztust. A hivatalos beszámolók szerint mindannyian kitartottak keresztény hitük mellett. Ferenc pápa később többször felidézte, hogy utolsó szavaik között Jézus neve hangzott el. A tengerparton, fegyveres őrök között már nem maradt náluk pénz, munka, társadalmi rang vagy emberi menekülési út. Egyetlen név maradt: Jézus.
Később könnyen rendkívüli hősökként gondolhatunk rájuk, holott többnyire hétköznapi emberek voltak. Dolgoztak, elfáradtak, aggódtak a pénz miatt, hiányzott nekik a családjuk, és nekik is lehettek gyengeségeik. Hitük a mindennapok csendes rendjében formálódott. Otthoni imák, templomi liturgiák, böjtök, ünnepek és a Jézus nevét újra meg újra segítségül hívó kopt lelkiség készítette őket. Senki sem tudhatta előre, milyen súlya lesz egyszer egy gyermekkorban megtanult fohásznak. A döntő pillanatban abból éltek, amit hosszú éveken át magukba fogadtak. A végső hűség mögött sok apró, korábbi hűség állhatott.
A ghánai társ jelenléte különösen megrendítő. Más országból érkezett, mégis ugyanabban a tanúságtételben osztozott a húsz egyiptomi férfival. A csoport közös hűsége túllépett nyelven, nemzetiségen és egyházi határokon. Az üldözők különböző hátterű embereket tereltek egymás mellé, Krisztus neve pedig testvérekké kötötte őket. Haláluk után a Kopt Ortodox Egyház mártírként kezdte tisztelni mind a huszonegy férfit, február 15-e pedig az emléknapjuk lett. A családok gyászát ez nem szüntette meg, és nem adta vissza a férjeket, apákat, fiúkat vagy testvéreket. Kimondta viszont, hogy életük nem tűnt el nyomtalanul, hűségük pedig többet mond a világnak, mint gyilkosaik erőszaka.
Ferenc pápa már két nappal a felvétel nyilvánosságra kerülése után vértanúkként emlékezett meg róluk. Keresztény testvéreknek nevezte őket, akiket Krisztus megvallása miatt öltek meg. A történet később az egyházak közötti egység jelképévé is vált. Ferenc pápa 2023 májusában, II. Tavadrosz kopt ortodox pátriárka jelenlétében jelentette be, hogy a huszonegy mártír bekerül a Római Martirológiumba. A döntés különleges jelentőségű volt, hiszen ortodox keresztények tanúságtételét fogadta be a katolikus Egyház hivatalos mártíremlékezete. A pápa a két egyházat összekötő lelki közösség jelének nevezte őket. Vérük ott is egységről beszélt, ahol a történelem során különbségek és sebek választották el egymástól a keresztényeket.
A történet súlya abban rejlik, ahogyan életük legutolsó perceiben is ragaszkodtak Krisztushoz. Nem tudjuk pontosan, milyen félelmek futottak át rajtuk, ezért nincs szükség arra, hogy emberfeletti alakokká formáljuk őket. A bátorság sokszor együtt él a félelemmel. Az ember remegve is hű maradhat ahhoz, akire rábízta az életét. Jézus neve talán azért tudott ott megszületni az ajkukon, mert előtte már sok ezer hétköznapi alkalommal kimondták. Imában, liturgián, munkába induláskor, bajban, örömben és családi körben. Hitük jóval a próbatétel előtt az életük részévé vált.
Senkit sem hív ez a történet a szenvedés keresésére vagy a mártírság romantizálására. A keresztény ember szereti az életet, védi az üldözöttet, fellép az erőszak ellen, és imádkozik a békéért. A huszonegy férfi példája azt kérdezi, milyen helyet kap Krisztus a mostani, csendesebb napjainkban. Könnyű hűséget ígérni egy elképzelt nagy próbatételben, miközben a kis helyzetekben újra meg újra engedünk. A hit hétköznapi súlya akkor látszik meg, amikor vállaljuk kereszténységünket egy gúnyos társaságban. Akkor is, amikor becsületesek maradunk, pedig egy kis csalással előnyhöz jutnánk. Megmutatkozik abban, hogy nem nevetünk együtt azon, amikor valaki a hitet vagy egy másik embert megaláz. Jelen van abban is, hogy fáradtan imádkozunk, vasárnap időt adunk Istennek, és nehéz döntéseinkben az evangélium szerint próbálunk választani.
A hűség sokszor egészen apró dolgokban edződik. Reggel keresztet vetünk akkor is, ha sietünk. Kimondjuk Krisztus nevét, amikor félünk. Nem rejtjük el teljesen a hitünket csak azért, hogy mindenki elfogadjon. Irgalmasan beszélünk arról, akit mások támadnak. Helytállunk a ránk bízott munkában, és nem engedjük, hogy a környezetünk lassan elszoktasson az imától. Ezek a döntések jelentéktelennek látszhatnak, mégis belső tartást építenek.
A huszonegy líbiai vértanú története végül egyetlen egyszerű kérdést hagy bennünk: kinek a nevét mondjuk ki, amikor minden más kapaszkodó kiesik a kezünkből? Ők Jézus nevét vitték magukkal a munkába, az idegen országba, a fogságba és életük utolsó pillanatába. Nekünk ma talán csak annyi a feladatunk, hogy ezt a nevet ne hagyjuk kikopni a hétköznapjainkból. Egy rövid reggeli ima, egy becsületes döntés, egy vállalt keresztény mondat vagy egy csendes kiállás mind ennek a hűségnek a része lehet. A végsőkig tartó hit rendszerint sok kicsi igenből növekszik fel. Ezeket az igeneket már ma elkezdhetjük kimondani.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!