2010. augusztus 5-én Chile északi részén, a Copiapó közelében fekvő San José réz- és aranybányában egyetlen pillanat alatt megváltozott 33 ember élete. A bányaomlás után a bányászok több száz méter mélyen rekedtek a föld alatt, elvágva a napfénytől, a családjuktól, a friss levegő természetes szabadságától és minden megszokott biztonságtól. Odafent az Atacama-sivatag perzselő világa terült el, odalent pedig sötét, forróság, por, bizonytalanság és egyre fogyó élelem vette körül őket.

Az első órákban talán még mindannyian abban reménykedtek, hogy gyorsan megtalálják őket. Aztán az órákból napok lettek, a napokból pedig olyan várakozás, amelyet kívülről szinte lehetetlen elképzelni. A felszínen mentőcsapatok dolgoztak, családtagok virrasztottak, szakemberek számoltak, fúrók indultak, tervek születtek és dőltek meg. A mélyben azonban a férfiaknak nem statisztikák, hírek és sajtótájékoztatók között kellett kitartaniuk, hanem egy olyan bezárt világban, ahol minden hang, minden mozdulat és minden gondolat súlyosabbá vált.

A történet egyik legmegrendítőbb része az első 17 nap. Ennyi ideig ugyanis a felszínen nem tudták biztosan, hogy a bányászok életben vannak-e. Ez alatt az idő alatt odalent a férfiaknak nemcsak az élelmet kellett beosztaniuk, hanem a reményt is. Mert a remény egy bányában, mélyen a föld alatt, nem szép lelki fogalom, hanem életben tartó erő. Azt jelenti: nem engedem, hogy a félelem szétverje belül azt, amit a kő már kívülről bezárt. Azt jelenti: nem adom át magam annak a gondolatnak, hogy vége. Azt jelenti: még ha nem is látom a kijáratot, nem engedem el azt a hitet, hogy lehet kijárat. A bányászoknak takarékoskodniuk kellett az étellel, az energiával, a szavakkal és talán még az érzelmeikkel is. Egy ilyen helyzetben az ember nagyon hamar rájön, hogy a test mellett a lélek is éhezhet. Nem elég túlélni biológiailag; valahogyan embernek is kell maradni.

A 17. napon aztán a mentőfúró végre elérte őket, és a bányászok egy üzenetet küldtek fel a felszínre. A kis papírdarabon ez állt spanyolul: „Estamos bien en el refugio los 33”, vagyis: „Jól vagyunk a menedékben, mind a 33-an.” A világ ekkor értette meg igazán, hogy nem egy lezárt tragédiát figyel, hanem egy még nyitott történetet.

A mélyben azonban a megmenekülés híre még nem jelentette magát a szabadulást. A bányászoknak tovább kellett várniuk. Tudták, hogy megtalálták őket, de azt is tudták, hogy a felszínre jutás nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni.

Ez a hit egyik legnehezebb helyzete: amikor már van reménysugár, de még nincs megoldás. Amikor már tudod, hogy nem felejtettek el, de még mindig a mélyben vagy. Amikor már elindult feléd a segítség, de még nem ért oda.

A keresztény ember életében is vannak ilyen időszakok. Már imádkoztál, már kaptál egy kis jelet, már valami megmozdult, de a teher még ott van. 

Ebben a föld alatti világban különösen fontossá vált José Henríquez szerepe, akit több beszámoló is a bányászok lelki vezetőjeként említ. Ő volt az, aki imádságot vezetett, bátorította társait, és segített abban, hogy ne csak testileg, hanem lelkileg is egyben maradjanak. A férfiaknak szükségük volt ételre, vízre, levegőre és szakmai mentésre, de szükségük volt arra is, hogy valaki emlékeztesse őket: a sötétség nem bizonyítja Isten távollétét.

A hit a mélyben egészen más arcát mutatja, mint a biztonságban. Amikor minden rendben van, könnyű szép mondatokat mondani a bizalomról. Amikor azonban az ember alatt és fölött is kő van, amikor nem tudja, hány nap van még hátra, amikor a félelem minden reggel újra jelentkezik, akkor a bizalom már nem elmélet.

A chilei bányászok története azért megrendítő, mert megmutatja: az ember akkor is fordulhat Istenhez, amikor semmit sem tud irányítani. Sőt talán éppen akkor tanul meg igazán imádkozni.

A felszínen eközben hatalmas mentőakció zajlott. Mérnökök, fúrócsapatok, orvosok, pszichológusok, mentők és döntéshozók dolgoztak azon, hogy a férfiakat életben tartsák és végül kimentsék. Miközben odalent imádkoztak, odafent emberek fáradhatatlanul dolgoztak. Miközben a családok reménykedtek, szakemberek számoltak, terveztek, újraterveztek. Isten gondviselése nem mindig látványos égi beavatkozásként érkezik. Sokszor emberi kezeken, kitartó mérnöki munkán, orvosi tudáson, közösségi összefogáson és csendes imádságon keresztül válik tapinthatóvá.

A mentéshez végül a Fénix nevű kapszulát használták, amely nevét a hamvaiból újjászülető főnixmadárról kapta. Már maga a név is különös jelképpé vált. Egy szűk fémből készült mentőkapszula, amely a mélybe ereszkedik, hogy egyenként felhozza az embereket a sötétségből a fényre. 2010. október 13-án a világ lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a bányászok egymás után felszínre érkeznek. A 69 napos föld alatti fogság után minden egyes megjelenő arc olyan volt, mint egy feltámadási pillanat. A családtagok ölelése, a könnyek, az imák, a kiáltások, a zászlók és a kamerák villanásai mind azt jelezték: itt nem csupán technikai siker történt, hanem emberi és lelki ünnep is. A mélység nem lett a sírjuk. A várakozás nem volt hiábavaló. A sötétség nem tudta elnyelni őket.

A történet későbbi feldolgozásaiban különösen beszédesek azok a tárgyak, amelyek a hit jelenlétét őrizték. José Henríquez kis Bibliája, amellyel imádkozott társaival, vagy az a bányászsisak, amelyen ez állt: „Gracias Dios”, vagyis „Köszönöm, Istenem”, többet mondanak sok hosszú magyarázatnál. 

Talán ezért érint meg minket ma is ez a történet. Mert mindannyiunk életében vannak „föld alatti” időszakok. Nem szó szerint, de lelkileg.

Van, aki egy diagnózis után kerül mélybe. Van, aki gyászban. Van, aki egy válás után. Van, aki munkahelyi összeomlásban vagy anyagi bizonytalanságban. Van, aki mosolyogva jár-kel az emberek között, de belül úgy érzi, mintha nem lenne kijárat. Ilyenkor nem elég annyit mondani magunknak, hogy „légy erős”. Ilyenkor mélyebb kapaszkodóra van szükség. Olyan hitre, amely nem tagadja a sötétséget, de nem is engedi, hogy a sötétség legyen az egyetlen valóság.

A történet egyik fontos tanulsága, hogy a reményt táplálni kell. A bányászok nem engedhették meg maguknak, hogy felelőtlenül bánjanak az étellel vagy az energiájukkal. Ugyanígy nekünk sem szabad felelőtlenül bánnunk a lelkünk reményével. Ha csak félelmet fogyasztunk, ha csak rossz hírekkel etetjük magunkat, ha csak a legrosszabb forgatókönyveket ismételgetjük, akkor belül lassan elfogy az erőnk. A hit hétköznapi gyakorlata ezért néha nagyon egyszerű: naponta egy rövid ima, egy zsoltár, egy evangéliumi mondat, egy biztató beszélgetés, egy csendes séta, egy őszinte könny Isten előtt. Ezek nem látványos dolgok, mégis életben tarthatják a lelket.

A másik tanulság a közösség ereje. A 33 férfi nem külön-külön élte túl ugyanazt a tragédiát, hanem együtt. El kellett viselniük egymás félelmét, fáradtságát és gyengeségét. Rendet kellett tartaniuk. Figyelniük kellett egymásra. A hit is sokszor így marad életben: nem magányos hősiességként, hanem közösségi kapaszkodásként. Van, amikor én imádkozom másért, és van, amikor más imádkozik értem, mert nekem már nincs erőm. 

A harmadik tanulság az, hogy a szabadulás gyakran lassan érkezik. A bányászokat nem az első napon mentették ki. Nem akkor, amikor a családjaik a legjobban szerették volna. Nem akkor, amikor ők odalent a legjobban vágytak rá. A mentéshez idő kellett, munka, türelem, szakértelem, kudarc és újrakezdés. A lelki életben is sokszor így van. Isten nem mindig azonnal emel ki a mélységből. Néha előbb megtart benne.

A hétköznapokban ezt a történetet úgy élhetjük meg, hogy amikor mélybe kerülünk, nem szégyelljük kimondani: most segítségre van szükségem. Választhatunk egy rövid imát, amelyet újra és újra elmondunk, amikor ránk tör a félelem: „Uram, maradj velem a mélyben is.” Kereshetünk egy embert, akinek őszintén elmondjuk, hol tartunk. 
Vagy igénybe veheted a MÉLYBŐL FAKAD A FORRÁSOD című online kurzust itt »

Ez a történet ma is ezt kérdezi tőlünk: amikor nincs fény, amikor várni kell, amikor nem tudjuk, mikor jön a szabadulás, mibe kapaszkodunk? A hit nem mindig azonnal nyitja meg a kijáratot. De megtaníthat arra, hogy a sötétben se felejtsük el: Isten lát bennünket, a mélységben is.