Hétindító – 260525

Jeremy és Melissa 1999-ben találkoztak egy bibliatanulmányozó alkalmon. Jeremy később úgy beszélt Melissáról, mint akiben különleges tisztaság és Isten iránti szeretet volt. Nemcsak a szépsége ragadta meg, hanem az, ahogyan hitt. Melissa hite nem vallásos dísz volt, hanem belső fény. Jeremy számára ez a fény vonzó volt, de a kapcsolatuk nem alakult egyszerűen. Volt közeledés, távolodás, bizonytalanság, ahogyan a fiatal szerelemben gyakran történik.

A történet igazi súlya akkor kezdődött, amikor Melissa beteg lett. Előrehaladott petefészekrákot diagnosztizáltak nála. Jeremy és Melissa a betegség idején újra közel kerültek egymáshoz, és kapcsolatuk középpontjában nemcsak az egymás iránti szeretet, hanem közös Istenbe kapaszkodásuk is ott volt. Jeremy 2000-ben megkérte Melissa kezét. A források szerint az eljegyzés idején Melissa állapota javult, és a pár 2000. október 21-én összeházasodott.

Hittek abban, hogy az élet akkor is ajándék, ha törékeny. A keresztény hit nem mindig a biztos körülmények között mondja ki az igent. Sokszor éppen akkor, amikor az ember nem látja előre az utat.

A házasságuk azonban fájdalmasan rövid lett. A nászút után Melissa újra rosszul lett, és kiderült, hogy a rák visszatért. Az orvosok azt mondták, már csak néhány hónapja lehet hátra. Melissa 2001. február 5-én, 21 évesen halt meg, kevesebb mint négy hónappal az esküvőjük után. Jeremy ekkor 23 éves volt.

Mit lehet mondani egy 23 éves férjnek, aki elveszíti a feleségét néhány hónappal az esküvő után? Mit lehet mondani annak, aki imádkozott, remélt, hitt, és mégis temetnie kellett? Ő maga is küzdött a kérdéssel: miért történt ez? Miért engedte meg Isten? Hogyan lehet továbbmenni, amikor az ember szíve darabokra tört?

A mély hit néha a földön ülve kezdődik, összetört szívvel. Néha csak annyi: „Uram, még itt vagyok, de nem értem.” És talán éppen ez az egyik legfontosabb tanulság: a hit nem zárja ki a gyászt. A hit nem követeli, hogy az ember úgy tegyen, mintha nem fájna.

Jeremy később mégis tovább tudott indulni. Ebből született meg az I Still Believe című dal is. A cím önmagában is hitvallás: „Még mindig hiszek.” Azt jelenti: a fájdalom ellenére sem akarom elengedni Istent. Vagy talán még pontosabban: engedem, hogy Isten ne engedjen el engem.

Ez a mondat keresztény emberként nagyon mélyen érinthet bennünket. Könnyű hinni, amikor minden szépen alakul. Könnyű hálát adni, amikor a dolgok összerendeződnek. Könnyű bizalomról beszélni, amikor a történet végén ott a látható siker. De mit jelent hinni akkor, amikor nincs boldog befejezés abban az értelemben, ahogyan mi vártuk? Mit jelent hinni, amikor a gyógyulás nem érkezik meg? Mit jelent hinni, amikor a szeretett ember meghal? Mit jelent hinni, amikor az ima nem úgy teljesül, ahogy kértük?

A hétköznapokban ezt a történetet nem nagy drámai helyzetekkel kell kezdenünk. Megélhetjük akkor, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy imádkoztunk érte. Megélhetjük akkor, amikor csalódunk valakiben, mégsem akarjuk Istent is elengedni. Megélhetjük akkor, amikor egy betegség, veszteség, gyász vagy kudarc után nem tudjuk még kimondani, hogy jól vagyunk, de azt már ki tudjuk mondani: „Uram, maradj velem.” Megélhetjük úgy, hogy nem szégyelljük a könnyeinket Isten előtt. Megélhetjük úgy, hogy nem adunk gyors válaszokat mások fájdalmára, hanem csendben mellettük maradunk. Megélhetjük úgy, hogy a saját sebeinkből nem keserűséget, hanem együttérzést engedünk fakadni.