A csúcson

Tóth László Ausztriában kirándult a hegyekben. A fotó a Hochkönigről lefelé készült, amikor megcsodálhatta a pengeéles gerincet. Lélegzetelállító látni az előtérben a kis pontoknak tűnő turistákat, a távolban pedig az Alpok távolba vesző rétegeit.
(Forrás: turistamagazin.hu)

***

A kép jól mutatja a kontrasztot az életünkben: az ember a teremtés koronája, egyúttal milyen parányi élőlények vagyunk mi is a teremtett világban, hiszen a távolban lévő hegycsúcsok óriások hozzánk képest. Jó tudatában lenni kicsinységünknek, törékenységünknek! Mégis, Isten az, aki „naggyá” tud tenni minket. Az Ő erejével, kegyelmével „csúcsokat” hódíthatunk meg! Hát, nem csoda ez? Viszont nélküle semmit sem tehetünk.
Hányszor érezted már az életedben picinek magad és Isten hányszor felemelt! Vegyük észre a Gondviselés ezen alkalmait a mindennapokban!

Mi az, ami most elsőnek megfogalmazódott benned?

Még időben tekintsünk fel a szabadító Krisztusra

Március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja 
Olv.: 2Krón 36,14-16.19-23; Zs 136; Ef 2,4-10 
Evangélium: Jn 3,14-21 

A dereka majdnem beleszakadt, ahogy a nehéz kőlapot felemelte. „Várj, segítek!” – kiabált át a szomszéd. „Nem kell! Tudom magam is!” – válaszolta nyögve a férfi. Pár nappal később egy kávéházban már félórája kereste a térképen az egyik kis eldugott utcát. A pincér udvariasan fölé hajolt: „Segíthetek?” – kérdezte. „Nem kell, tudom magam is!” – felelte a férfi bosszúsan. Tavasszal egy kerti metszegetés következtében az ujjából ömleni kezdett a vér. Megpróbálta bekötözni egy rongydarabbal. Felesége aggódva mondta: „Az úgy nem lesz jó! Majd én segítek.” A válasz most is ugyanaz volt: „Nem kell! Tudom magam is!” Fél év múlva a magas létra tetején állt éppen, kezében az új, nehéz függöny, meg egy csavarhúzó. A karnist tartó csavarokat kellett szorosabbra húzni. A fia, látva a veszélyes egyensúlyozást, megkérdezte: „Segíthetek?” A férfi épp belefogott szokásos visszamordulásába: „Nem kell, tudom magam …”, amikor a létra elbillent, és teljes hosszában végigvágódott a földön, maga alá gyűrve a szerencsétlen embert. Néhány hónap múlva egy tolókocsit hajtva megállt a járda szélén: „Kérem, lenne szíves áttolni a másik oldalra!” – kérte az egyik odaérkező járókelőt.  

A modern életérzés és gondolkodás egyik nagy bálványa az „önállóság”. A teljesítményhajhász, sikerorientált ember minden oldalról ezt hallja, ezt látja: „Menni fog! Meg tudod csinálni! Meg fogod szerezni! Le fogod győzni!” stb. stb. Ez a propaganda is hozzátartozik ahhoz a törekvéshez, amely az individualizmust, az egyénieskedést tolja előtérbe a közösségi gondolkodással és cselekvésmóddal szemben. Nem véletlen, hogy a vallásosság tekintetében is népszerűek azok a zavaros és hamis vallási elgondolások, amelyek az önmegváltást hirdetik, sőt valamiképpen azt sulykolják az embernek, hogy „benned van az isten, te magad vagy az isten!” Pedig mind az emberiség történelme, mind az egyéni sorsok vizsgálata azt mutatja, hogy az élet rengeteg helyzetében kevés az ember önmaga: mások segítségére, támogatására, sokszor nem emberi erőre, kegyelemre van szükség ahhoz, hogy bizonyos bajokból kilábaljunk.   

Még inkább igaz ez a bűnök, főként a halálos bűnök okozta sebzettségre, sőt lelki halálra vonatkozóan! Az olvasmány a Krónikák Könyvéből olyan tömör és szűkszavú, mint egy pár soros tudósítás: azonban hosszan elhúzódó, óriási drámát foglal össze ebben a pár mondatban. A dávidi-salamoni kor dicsőségét követően Izrael és Júda letért az Isten törvényeinek útjáról, egyre inkább szembefordult a szövetséggel, amelyet az Úrral kötött. Sőt, ebben élen jártak a választott nép vezetői, királyai és papjai. Éppen azok, akiknek leginkább kellett volna őrködniük az Isten és népe kapcsolata fölött. A krónikás pár szóban visszaemlékezik arra sok-sok próbálkozásra is, amit az Úr prófétái által eszközölt a nép irányában, hogy visszatérítse őket önmagához, hogy visszatartsa pusztulásukat. Azonban, ahogyan a szövegben olvassuk: „Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.” Ismét pár mondat a tragédiáról, arról, hogy hogyan semmisült meg szinte teljesen egyik pillanatról a másikra mindaz, amit évszázadokon át építettek, s hogyan pusztult el szinte utolsó szálig a nép, amely azt az ígéretet kapta, hogy számosabb lesz, mint az ég csillagai! Isten haragja!

Hogyan értelmezzük ezt? Isten képes haragudni? És haragjában ilyen keserves bosszút állni?
Az ószövetségi szemlélettől nem idegen ez az istenkép, azonban jó, ha tudjuk, hogy a keresztény gondolkodás is tud mit kezdeni az „Isten haragja” kifejezéssel. A harag egyfajta felháborodás valami iránt, szembenállás, ellenállás valamivel szemben. Isten felháborodása a gonoszság iránt, ellenállása a bűnnel, a rosszal szemben teljesen érthető. Noha az embert – a bűnös embert is – mindig végtelenül szereti, magát a bűnt és az általa kiváltott rosszat mindig elutasítja.
A krónikás passzív szerkezetet használ, amikor azt írja, hogy Isten haragja népére „zúdult”. Nem ő „zúdítja” a rosszat a nép nyakába, hanem engedi, hogy az a sok baj és nyomorúság, amit nem Ő teremtett, nem Ő okozott, sőt amitől hosszú időn át óvni próbálta választott népét, végül mégis kifejtse romboló hatását.  Isten „haragszik” a rosszra, amit a bűn, a törvénytelenség okoz. Ezért cselekszik is ellene: cselekedete pedig az újjáéledésre, a szinte semmiből való újrakezdésre vonatkozik. A zsidó nép nemzeti és vallási újjáépülésére emberileg szinte semmi eshetőség nincs. És íme mégis megtörténik! Itt azonban Isten már aktívan cselekszik: Ő ébreszti föl Kürosznak, a perzsák királyának lelkét, hogy elrendelje Jeruzsálem és a templom újjáépítését és a nép maradékának hazatérését. Isten megváltó, üdvözítő szeretetének, és nem saját magának köszönheti ezt a hazatérő közösség.  

A szentleckében Szent Pál világosan tanítja, hogy a megváltás egyedül Krisztus érdeme: a bűn okozta állapotot „halálnak” nevezi. Olyan helyzetnek, amelyben az ember már semmit nem tud tenni önmaga vagy mások érdekében, sőt más emberek sem tudnak tenni érte semmit. És ezt az állapotot mindenkire vonatkoztatja! Bennünket, „bűneink miatt halottakat” kelt életre Krisztus az Ő megváltó keresztáldozata révén. A bűn okozta halál és tehetetlenség minden ember sorsa lesz: azonban közös jövőnk lehet az örök boldog életre való feltámadás is, ami „nem a mi érdemünk, hanem Isten ajándéka”.   

Az evangéliumban Jézus saját keresztjét a póznára tűzött rézkígyóhoz hasonlítja. Ahogyan a kígyómarásban szenvedő embereket csak a rézkígyóra a gyógyulás hitével való feltekintés tudta megmenteni teljesen reménytelen helyzetükből, úgy a bűn halálos marását is csak a megváltó Krisztusba vetett hit tudja meggyógyítani. Krisztus nem ítélni jön, hanem üdvözíteni. A rossz eredményeként bekövetkező pusztulás nem Isten műve, de a felépülés, az új, megváltott élet teljes egészében az.  

Ne hódoljunk hát be az „önállóság”, az „önmegváltás” népszerű, de hamis bálványának! Ne akarjunk, mert nem tudunk mindent „magunk megcsinálni”! Addig tekintsünk föl a szabadító, segítő Krisztusra, amíg túlságosan késő nem lesz, és higgyünk abban, hogy minden nyomorúságból, emberileg már reménytelen helyzetből képes lesz felemelni minket! 

Dr. Finta József atya