Kettő szokást is említenék.
Az egyik talán nem szorosan az advent lelkületéhez kötődik, csupán az időbeli egybeesés köti ehhez az időszakhoz. A születésnapom (idén a 74.) karácsony napjához eléggé közel esik. Annak idején – szüleim első gyermeke voltam – különleges karácsonyi ajándékként fogadtak. Szüleim már régen nem élnek, de én a születésnapomon mindig meglátogatom a sírjukat, hogy ott (is) köszönetet mondjak nekik az életemért, a sok jóért, szépségért, lelki értékért, amit tőlük kaptam. Történetesen az egyik nagymamám is ugyanebben a sírban nyugszik, persze neki is szól a látogatás, az ima.
A másik szokás igazi adventi. Amíg a gyermekeink velünk éltek, szokásunk volt, hogy advent elején mindenkinek csináltunk egy kis dobozkát, aminek a tetején volt egy persely-szerű nyílás, és rajta volt az illető neve. Pl. egy nagyobb tejfölös doboz, amit befőttként bekötöttünk, kívülről pedig feldíszítettük valami szép csomagolópapírral. A lakásban ott helyeztük el, ahol mindenki megfordult a nap folyamán: a hallban. Amikor valakinek eszébe jutott, felfedezte, hogy a másik mivel szerzett neki örömet aznap, felírta egy kis cédulára, és bedobta az illető dobozába, név nélkül. Szenteste nyitotta ki mindenki a dobozát. Ez volt a legszebb ajándék…
Amióta a gyerekek kirepültek, szokásunkká vált, hogy december 25-én a legnagyobb fiamnál tartunk közös ebédet. Nekik van akkora lakásuk, hogy a szűk család (jelenleg 31-en vagyunk), igaz, csak állófogadásként, de elfér. Mindenki hozza a saját maguk által készített ebédet, amit svédasztal módján tálalunk. Bár van köztük olyan, ami minden évben megtalálható, mert az adott család azt szokta készíteni, de nem különleges, csak karácsonykor készülő ételek. Nagyon örülünk, ha valamelyik papunk (amíg kettő volt), vagy mostanában a plébánosunk is el tud jönni. Ebben az évben ez, a járvány miatt, alighanem elmarad…
Farkas Géza