Augusztus 13. – Évközi 19. vasárnap
Olv.: 1Kir 19,9a.11-13a; Zs 84; Róm 9,1-5;
Evangélium: Mt 14,22-33
A mostani vasárnapi evangéliumban látjuk, hogy Jézus visszavonul a hegyre, hogy éjjel ott imádkozzon. Az Úr távol van az emberektől és a tanítványoktól, s kinyilvánítja az Atyával való kapcsolatát és azt, hogy szüksége van a magányos imára, arra, hogy távol legyen a világ zűrzavarától. Máté beszámol arról, hogy Jézus hajóba parancsolta tanítványait és azt mondta, hogy „evezzenek át a túlsó partra” (Mt 14,22), ahol majd újra találkoznak. Közben a hajó „jó pár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt.” (Vö 24.) És a „negyedik őrváltás idején (Jézus) a víz tükrén elindult feléjük (25.) a tanítványok megrémültek és azt hitték, kísértetet látnak és „félelmükben kiabáltak”. (Vö. 26.) Nem ismerték fel, nem tudták, hogy az Úr az.
Jézus azonban így szólt hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Vö. 27.) Ez az epizód az egyházatyák által gazdag értelmet nyert. A tenger az életet jelképezi és ennek a világnak a bizonytalanságát; a vihar mindenféle megpróbáltatást és nehézséget, amely az emberiséget szorongatja. S ezzel szemben a hajó az Egyházat jelzi, amit Krisztus épített és az apostolok kormányoznak. Jézus azt akarta tanítani a tanítványoknak, hogy bátran viseljék el az élet hányattatásait, bízzanak Istenben.
Péter apostolt megérint a Mester iránti szeretet, s kéri, engedje meg, hogy Hozzá menjen a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram, ments meg!” Szent Ágoston magyarázatában az apostolhoz szól: Az Úr „lehajolt és megragadta kezedet. A magad erejéből nem tudtál volna fölkelni. Fogd szorosan a kezet, amely lenyúlt érted!” (En. in Ps. 95, 7: PL 36, 1233), és e szavakat nemcsak Péternek mondja, hanem mindnyájunknak!
Péter nem saját erejéből, hanem inkább az isteni kegyelem hatására járt a vízen. Amikor kételkedni kezdett, amikor nem Jézusra tekintett, akkor megrémült az erős szél láttán, amikor nem bízott az Úr szavában teljesen, akkor belsejében eltávolodott a Mestertől és süllyedni kezdett az élet tengerében.
Így van ez velünk is, amikor csak magunkra tekintünk, akkor ki vagyunk szolgáltatva a szeleknek és nem tudunk átkelni az élet viharain. A nagy gondolkodó, Romano Guardini írta, hogy „az Úr mindig közel van, lényünk gyökere Ő! Mégis meg kell tapasztalnunk az Istennel való kapcsolatunkban a távolság és közelség pontjait. Az Ő közelsége erőt ad, a távolsága próbára tesz.”
Mielőtt az Urat keressük vagy hívjuk, előbb Ő jön, hogy találkozzon velünk, kinyújtja felénk kezét, hogy fölemeljen a magasba, s amit tőlünk vár az annyi, hogy bízzunk Benne teljesen, s valóban fogjuk ezt a kezet.
Az Úr kinyújtja kezét felénk. Ezt teszi a vasárnap szépségében, ezt teszi az ünnepi liturgiában, ezt teszi, amikor valaki Hozzá imádkozik, ezt teszi, amikor valaki találkozik Isten Igéjével, ezt teszi a mindennapi élet sok-sok helyzetében – kinyújtja felénk a kezét. És csak akkor, ha megfogjuk az Úr kezét, ha hagyjuk, hogy irányítson, akkor leljük meg az igaz és jó utat. Ezért imádkozzunk Hozzá, hogy újra és újra megtaláljuk az Ő kezét.
Kérjük Szűz Máriát, az Istenben való teljes bizalom mintáját, hogy az aggodalmak özönében és életünk tengerének háborgása között is meghalljuk azokat a szavakat, amelyeket Jézus mindig hozzánk intéz: „Bátorság, ne féljetek!” és így növekedjünk hitünkben!
Maga László plébános
***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.
A névtelen hozzászólásokat töröljük!