Most az Újszövetség néhány meghatározó szereplőjét állítjuk fókuszba Dr. Sávai János, egyházmegyés pap, nyugalmazott egyetemi tanár segítségével, aki segít elmélkedni az apostolok életén, és az abból fakadó tanulságokat összefoglalja nekünk.
PÉTER APOSTOL
Őszintén szerette a Mestert, ragaszkodott hozzá és aggódott érte. Azt hitte, neki kell megvédeni a Mestert, a Mester meg győzze védeni magát Pétertől! Igen: mindabból a jóindulatú, de félreértett Messiás-képből kiinduló felfogásból kihúzni őt, amely a lelkes tanítványok szinte mindegyikében élt.
Valljuk be, hogy minket is megkísért a fájdalommentes, győzelmes Krisztus követés. Péter az egészséges ember őszinteségével vallotta meg Jézusnak: fél a kudarctól.
Óvni akarta szeretett barátját, amikor az arról kezdett beszélni, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,21-22). Péter amíg nem fogadja el Jézus személyében az ő személyes megváltóját, addig semmit nem értett meg. A szeretet és bűnbánat tüzében égve találja meg, érti meg Jézust a helytartó udvarában.
Mit jelent az, hogy Jézus személyes megváltónk?
A választott nép istenkapcsolatát közösségben élte meg. Ez csodálatos: Isten népe! Népem lesztek, én a ti Istenetek! Jézus személyében közénk lépő Isten úgy építi népét, hogy megérteti: az üdvösség egyénenként átalakító ajándék.
Személyes kötelék, amely közösséget formál. Nem tűnik el a közösség valami önző, magányos kapcsolatban! Isten szeretetét a testvér szeretetében gyakorlom, de ehhez az erőt abból a kapcsolatból merítem, amely Krisztus által az Atyához köt.
A szőlőtő és vesszők életközössége
A Szentháromság életébe kapcsolódott (szentségi) közösség terem maradandó gyümölcsöt. Úgy adom Isten szeretetének éltető erejét, hogy benne átadom a magam küzdelmének minden gyengeségét. Krisztus gyengesége lenni – Péter szegénységében (bűnében) az Úr irgalmának örök bátorító jelévé lett. Boldog vagy Simon Péter! Isten személyes szeretetét élem meg, amikor megélem, hogy az én egyetlen szabadítóm keze emel ki a hullámokból. Szeme engem keresett, amikor mindig másfelé néztem, s közben tagadtam, hogy valaha is láttam. Az érdekli, hogy szeretem-e? Eddig mindig a többiek nevében vallottam meg Őt… Most azt akarja, hogy jobban szerethessem, mint bárki más!
Itt nem másról van szó: az Úr azt akarja, hogy a legszemélyesebb, mindentől független személyes vallomás legyen életünk.
JÁNOS APOSTOL
Szent János apostolnál diszkrétebb személyt nehéz találni! Nem mintha a többi apostol olyan sokat elmondana magáról: az örömhír nem róluk, hanem Jézus Krisztusról szól. Nincs helye a tudálékos, jól értesült sztoriknak. Néhány megszólalásában elárulja, hogy mennyire mély barátság fűzte Jézushoz.
A barátság olyan ajándék, amely úgy alakít át, hogy egyre inkább önmagunkká leszünk, ugyanakkor egyre inkább a másikhoz hasonlítunk. János csodálkozással tudja szemlélni az eseményeket: lát és hisz az üres sírba betekintve – írja róla a Szentírás. Nem keresi az Élőt a holtak között. Csodálkozással látja a gonoszság hatalmas összeomlását (Jel 17,7). Jézus Krisztussal vallja teljes bizalommal a száműzetés pusztaságában: láttam az Emberfiához hasonlót, bokáig érő ruhába öltözve, és a mellén arany övvel körülövezve (Jel 1,13). Nem tagadja helyzetét (sötét erők iszonyatos támadásaiban él), de a Megfeszített és Feltámadt Krisztussal látja a történelmet: Harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. A vele meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek.” (Jel 17,14) Megtérése: életének egyetlen szempontja van: Jézus Krisztus.
János apostoltól megtanulhatjuk azt, hogy Jézus hívása után, ha Vele mély baráttá válunk, és – mint János a „tizedik órától” – hűségesen Vele maradunk, akkor egyre inkább hasonlítunk Rá. Egészen biztosan így van.
A hasonlóság mindig belülről indul. A kicsi gyermek – igazán – mindenkire hasonlít. Később leginkább arra, akinek az élete, gondolkodása leginkább betölti. Ahogy egy költőnőnk írja – nem tudom sem a nevét, sem pontosan idézni, de a lényeg: Ahogy telnek rajtam az évek, egyre inkább hasonlítok anyámra. Nem, ahogyan a halántékomon előütnek az első ősz hajszálak, vagy szemem sarkának ráncai. Inkább, ahogyan becsavarom a konyhában a villanyégőt. A mozdulásom ívében.
„Képtelenség igazán szeretni Jézust az utánzás és a követés állandó, parancsoló vágya nélkül. Egyetlen példakép! Tedd úgy, ahogyan Jézus. Légy olyan, amilyen Jézus.”
Ahogyan Jézus odaadja életét barátaiért, úgy kell, hogy adjuk oda mi is életünket másokért. Valahogy olyan távoli, kicsit megközelíthetetlen, mit is jelent ez a mindennapokban. Ilyen élet átadás lehet pl. az anyává, apává válás és felelős, szerető gyermeknevelés is? Jézus követése nem elhagyni a másikat, hanem mellé állni: vállalni munkáját, küzdelmét.
Egynek lenni vele. Szent Teréz mondta a nővéreknek: Ne mondjátok folyton: Kész vagyok meghalni. Mondjátok: kész vagyok élni!
MÁTÉ APOSTOL
„Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, aki ott ült a vámnál. Szólt neki: Kövess engem! Az fölkelt és a nyomába szegődött.” Nagyon jól tudta, hogy foglalkozásánál fogva a közutálat tárgya. Mégis: vele, s a hozzá hasonlókkal érzi jól magát az a Jézus, akiről már addig is sokat hallhatott. Mondják: Ő Izrael reménysége, a Messiás! De az sem titok, hogy a farizeusok egyszerűen magukon kívül vannak a botránkozástól. Hogyan lehet ez a Jézus próféta, Messiás, ha vámszedőkkel és bűnösökkel barátkozik? Jóérzésű ember ezekkel nem ül egy asztalhoz. Arról győződik meg, hogy Jézusnak más az ízlése: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. Jézus nem szépíti a valóságot: ezek betegek, bűnösök, akiknek Orvosra van szükségük. Értük jött.
Ugyanezt az őszinteséget várja azoktól, akik hozzá mennek: merjék kimondani: vak vagyok, béna, tisztátalan!
Ezek a betegségek – az akkori felfogásban – egyetlen dolgot jelentettek: bűnösök. A Lévi házában rendezett lakoma farizeusainak kitörése a hamis istenképük következménye. A Mester tanítványához méltatlan – gondolták –, hogy egy asztalnál együtt étkezzék a föld népével. Mi keresni valójuk van az ilyen olyan faragatlan és közönséges embereknek közöttünk, akik képtelenek a mesterek hagyományaiban előírt valamennyi ceremónia megtartására? Micsoda különbség a két csoport között: a lenézett, semminek tartott emberek nem azért jöttek, hogy próbára tegyék, nem azért, hogy okoskodjanak, hanem, hogy hallgassák Őt. Így teljesedik be, ami írva van: a vámosok és az utcanők megelőznek titeket Isten országában (Mt 21,31). „Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek”. Bennem mindig felmerül az a kérdés, amikor ezt olvasom, hogy Jézus kire gondol, ki az egészséges ebben a történetben? A farizeusok? Milyen az az ember ma, aki ebben az értelemben egészséges? Van egyáltalán ilyen? Vagy éppen azért bízván bízhat mindenki (mivel bűnös és vissza/esendő), hogy Jézushoz, mint orvoshoz újra és újra fordulhat? Mintegy krónikus betegként?
A beteget eleve bűnösnek tartották. A szegényt is, a nyomorgót is… Ha bűnös, akkor méltó az el-ítélésre, megvetésre: az ilyennek nem kell segíteni. Jézus úgy lép hozzájuk, hogy tudja: lelkükben mélyen sérült, sebzett emberek. Mégis reményteljesek, mert Őhozzá mennek. A farizeus önteltsége: önmaga tökéletességével jóllakott ember: önmaga jutalma. Különben folyton az Írást olvasták Jézus fejére.
A legjobb bibliaidézés, amit nem másokra olvasunk, hanem amit rólunk olvasnak le az emberek.
* * *
Kedves Bibliaiskola résztvevő!
MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MILYEN TANULSÁGUL SZOLGÁLT SZÁMODRA? ÖRÖMMEL VESSZÜK, HA MEGOSZTOD!