Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Gáti Márta, Fekete Lászlóné, Rózsa Marianna, Kárpáti Ilona, Áderné Unger Zsuzsanna, Kaptás Tibor, Hausladen Theodora, Németh Istvánné, Veres Judit Maria, Löveiné Árva Melinda, Szaák Tibor, Fekete Valéria, Pávics Lászlóné, Horváth Lajosné, Dr. Ráczné Dr. Vásár Zsuzsanna, Tóth Istvánné, Hain-Merényi Éva, Törökné Abonyi Judit, Igariné Komlósi Erzsébet, Golaritsné Trencsényi Lídia, Gulyásné Vastag Irén

***

A léleknek szüksége van a hálára, mint a testnek a vitaminokra. A hála segít a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások között túlélni. A pozitív, hálás szemlélet jó hatással van a mentális és fizikai egészségünkre is. Ezért gyakoroljuk a Heti Lélekemelő Körben a heti rendszerességű hálaadást!

Te miért adsz hálát ezen a héten? A hétfői példázatokból, vagy a csütörtöki „Láttam Istent” levelek üzeneteiből sikerült-e valamit megvalósítanod? Ez egy jó fórum arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, lelki élményeinket! Köszönöm, ha ebbe te is bekapcsolódsz!

Milyen szándékra kéred a többiek imáját? Ide leírhatod!
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!

Március 26. – Nagyböjt 5. vasárnap 
Olv.: Ez 37,12-14; Zs 129; Róm 8,8-11 
Evangélium: Jn 11,1-45  

Az első alkalommal hatéves volt, amikor meglátta a zöld kaput. Egy hosszú, rozoga fal kellős közepén állt. Lenyomta a kilincset, belépett és egy csodálatosan szép kertben találta magát. Órákig játszott a tisztásokon, a fák és virágok között, hallgatva a madarak énekét, rácsodálkozva a szebbnél-szebb, szelíd állatokra. Amikor kilépett a kapun, vissza a szürke városba, szinte azonnal visszavágyott a kertbe. Azonban amikor megfordult, a kapu már nem volt ott. Hiába mesélte el otthon lelkendezve az élményét, senki nem hitt neki. Ő maga is kételkedni kezdett, lehet hogy álmodott csupán? Eltelt tíz év, amikor újra hirtelen meglátta a falat és a kaput, amit azóta sem felejtett el. Megmerevedett a kapu előtt és hatalmas vágyat érzett, hogy belépjen. Akkor azonban már ő volt az iskola eminens tanulója. Nem, nem késhet el az iskolából! Majd hazafelé benéz a kertbe. Továbbsietett az iskolába. Hazafelé azonban nem találta meg a kaput, még a falat sem. Ismét évek teltek el. Épp az egyik legfontosabb egyetemi záróvizsgájára igyekezett, amikor hirtelen ismét ott állt előtte a fal és a kapu. Jaj, éppen most! – sóhajtott fel. Nem, nem lehet! Le kell tennem ezt a vizsgát. Azzal szinte erőszakkal elfordította a fejét a kapuról. A vizsga sikerült, s utána még sok-sok minden. Az egykori fiú sikeres ügyvéd lett, majd a város egyik képviselője, aki a polgármesteri címre is pályázott. A kert utáni vágyakozás azonban nem szűnt meg a szívében. Egy nap, hosszú évek után, hirtelen újra meglátta a falat és a kaput. Csakhogy éppen befolyásos politikusok társaságában sétálgatott. Nem, nem! Őrültnek néznék, ha most hirtelen belépne a kertbe és eltűnne! Ezt nem kockáztathatja meg! Fájó szívvel ellépett a kapu előtt. Ahogy egyre idősebb lett, mindjobban vágyakozott a kert után. Sikerei, amiket az életben elért, meg sem közelítették annak az egykori, gyermekkori élménynek a szépségét, örömét. Élete utolsó évtizedeiben végül mindent feladott, és semmi másra nem pazarolta az idejét, minthogy azt a falat és azt a kaput keresse. Hiába járta azonban naphosszat a várost egyre nehezülő, egyre fáradtabb léptekkel, a kaput nem találta meg soha többé.   

Ez a történet gyönyörűen szemlélteti a különbséget, amiről Szent Pál a szentleckében beszél: a test és a lélek szerinti élet között tátongó szakadékot. Az ember olykor átérzi a lélek szerinti élet békéjét és örömét, például amikor bele tud csöndesedni mélyen az imába, vagy amikor a templom ünnepélyes légkörében igazi hittel átéli egy-egy szertartás szépségében Isten jelenlétét. Azonban a földi életre, a testi életre egyre jellemzőbb rohanás, anyagiasság és sikerközpontúság egyre kevesebb időt hagy az ember számára a lélek szerinti élet megtapasztalására. A tragédia pedig az, hogy noha az emberből soha sem irtható ki teljesen a vágy az igazi otthona, Isten Országa iránt, mégis annyira elhanyagolhatja, elnyomhatja azt önmagában, hogy végül elveszíti. Nem érzékeli már önmagában, mire is, Kire is vágyakozik szíve legmélyéből!  A Lázárt gyászoló zsidók így pusmognak maguk között a későn érkező Jézust meglátva: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Jogos kérdés. Annyi-annyi beteget meggyógyított! És éppen Lázárt nem, a barátját, aki testvéreivel együtt közel állt a szívéhez? Miért? Azonban ha jól belegondolunk, tényleg nem történhet az emberrel semmi jobb, mint hogy itt, ebben a földi világban kelljen élnie egy örökkévalóságon keresztül? Ha megkérdeznénk egy-egy sokat szenvedő, idős, beteg hozzátartozónkat, barátunkat, akihez persze mi szívből ragaszkodunk, hogy szívesen éli-e ezt az életet a végtelenségig, vajon mit válaszolna erre? Vagy olyan még soha nem fordult elő vajon, hogy egy-egy temetés alkalmával az esetlegesen egekig magasztalt „példás édesapáról vagy tökéletes feleségről” éppen a legközelebbi hozzátartozói ne gondolták volna azt, hogy ez bizony azért mégsem egészen igaz? Fájdalmas ugyan az elveszítése, hiszen sok jó is volt benne, de ugyanakkor mégsem szerettük volna egy örökkévalóságon keresztül szenvedni a rigolyáit, a romboló, súlyosan megterhelő bűneit, szenvedélyeit!   

Bizony, kedves testvérek, ha a „test szerint való élet”, vagyis a bűnök által megrontott és szenvedéssel megterhelt élet tartana örökké, nem szűnne meg soha, azt biztosan nem úgy élnénk meg, mint az isteni szeretet és jóság jelét! Jézus jobbat akar nekünk. Nem ebben a földi életben akar megtartani minket, amelyben sajnos kisebb-nagyobb mértékben minden ember megtapasztalja az Istentől való távollét fájdalmát, hanem egy másik, egy igazabb életre akar feltámasztani a „testi életet” lezáró halál után. Ez pedig nem más, mint a Krisztus Lelke által kapott új élet, amely már itt a földön jelen lehet, bontakozhat bennünk, de mégsem teljesedhet ki akadálytalanul! Akik ismerik Jézus evangéliumát és hisznek benne, azok újra és újra bepillantást nyerhetnek már itt a földön Isten kertjébe, ami majd igazi otthonuk lesz. Azonban ahhoz, hogy ne kelljen soha többé elhagyniuk ezt a kertet, ki kell lépniük ebből a jelen világból, ami a bűn miatt már megszűnt Paradicsom lenni. A hívő emberben az imádság, az Istennel való találkozás az ünnepekben és a testvéri szeretet gyakorlásában ébren tartja a várakozást az Isten Országára. Éppen ezért az elkerülhetetlen halált – noha nem tudja kivonni magát annak fájdalma és sötétsége alól – mégis elsősorban hazaérkezésként, az Istennel való teljes egyesülés lehetőségeként fogja fel. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Március 19. – Nagyböjt 4. vasárnap 
Olv.: 1Sám 16,1b.6-7.10-13a; Zs 22; Ef 5,8-14 
Evangélium: Jn 9,1-41 

Az öregembernek ellopták a kedvenc baltáját. Ő legalábbis úgy gondolta, mert hiába kereste hosszú időn át, sehol sem találta. Mérgében és kimerültségében alig kapott levegőt. Kinyitotta az ablakot, és kikönyökölt a párkányon, morgolódva magában. Épp akkor sétált arra a szomszéd fiú, aki amúgy sem volt túl szimpatikus az öreg bácsi számára. „Biztosan ő volt!” – morfondírozott az öreg. „Épp olyan a tekintete, mint egy tolvajé: olyan sunyi és lapos. Na és persze a járása! Az is olyan tolvajos: szinte settenkedik. A kezei meg mélyen a zsebében. Biztosan rejteget valamit. Igen, minden kétséget kizáróan ő a tolvaj! Na majd holnap végére járok a dolognak.” Azzal becsapta az öreg az ablakot, s lefeküdt aludni. Másnap reggel arra ébredt, hogy leverte a kispárnát a feje alól. Lehajolt hát, hogy fölvegye. Közben bepillantott az ágy alá, s lám, ott hevert a kedvenc baltája: nem is lopták el! Örömmel nyitotta ki az ablakot, hogy kiszellőztesse a szobát. Most is épp ott sétált el a ház előtt a szomszéd fiú. A bácsi újra morfondírozni kezdett. „Nem is olyan a tekintete, mint egy tolvajé! Sőt, pont, hogy becsületes, egyenes a nézése. Na és a járása! Az sem egy tolvajé. A kezei meg nincsenek is a zsebében. Olyan jóravaló az egész kinézete. Nem, ez a fiú sosem tudna lopni.”  

A szentírási olvasmányok mindegyike a vakságról, a sötétségről, a megfelelő látás hiányáról szól. Nem a testi vakságról, hanem a belső látás hiányáról, a lelki vakságról beszél azonban Isten igéje. Ez sokszor fájdalmasabb félreértésekhez, tévedésekhez és botlásokhoz vezet, mint a testi szem használhatatlansága. Aki lelkileg vak, az nem tudja helyesen látni, megtapasztalni a másik személyt, legyen szó akár Istenről, akár az emberekről. Az olvasmányban Sámuel azt a feladatot kapja, hogy Izáj fiai közül kenje fel Izrael eljövendő királyát. Amikor Izáj odavezeti hozzá legidősebb fiát, Eliábot, Sámuel próféta már emelné az olajos szarut, hogy felkenje királlyá, mert látva a fiú magas termetét, jó kiállását, szépségét, testi erejét ezt gondolja magában: „Íme, már itt is áll az Úr előtt az Ő fölkentje!” Isten azonban visszafogja a kezét: „Nem őt választottam ki. Ne nézd a magas termetét, a külsejét, hiszen azt elvetettem.” Valami mást kellene meglátni a kiválasztottban, de erre akkor sem Sámuel, sem maga Izáj nem képes. Valószínűleg az apa is erősen meglepődhetett, amikor a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tartott fiúra esett az Isten választása, aki a juhokat őrizte kint a pusztában. Mégis ő lett Izrael legnagyobb királya, Dávid, akinek leszármazottai közül Jézus is született.   

A szentleckében Pál apostol magukról a megtért keresztényekről beszél, amikor azt mondja: korábban sötétség voltatok, de most világosság vagytok Krisztusban. Az igaz hit és a krisztusi értékrendre épülő életforma valóban olyan látásmódot ad az újonnan megkeresztelteknek, ami korábbi pogány életükhöz képest valódi megvilágosodást jelent. Észreveszik Isten jelenlétét, ajándékait az életükben, s testvérként tudnak tekinteni embertársaikra is, akikkel korábban közömbös, netán ellenséges viszonyt ápoltak.   

Az evangéliumban pedig a vakon született meggyógyítása körüli események arra tanítanak, hogy mennyire szükségünk van a sötétségtől való megszabadulásra, hogy Krisztus tekintetével tudjunk nézni mindenkire. Mennyire tiszta Jézus látása! Vajon ki veszi észre rajta kívül a megvetett, lenézett vámosban, Mátéban a későbbi apostolt, evangélistát? Ki látja meg rajta kívül a bűnös asszonyban, aki könnyeivel öntözi és hajával törölgeti a lábát Simon farizeus házában, és akit mindenki legszívesebben kidobatna, azt az embert, aki „nagyon tud szeretni”? Jézus a társadalom peremére szorított betegekben, szenvedőkben, akiket a korabeli felfogás bűnösöknek és vétkeik miatt bűnhődőknek tartott, meglátja a segítségre szoruló, szabadulni vágyó felebarátokat, akiknek sorsában „Isten tetteinek kell megnyilvánulnia”. Mi vajon miért nem tudunk ennyire tisztán látni? Mi akadályozza lelki szemeink működését?  

Legtöbbször talán az önzés, amellyel nem tudunk felülemelkedni saját életünk alacsony peremén. Nem tudjuk elfogadni, hogy valakinek lehet más a véleménye bizonyos helyzetekben, dönthet, cselekedhet, szólhat másként, mint ahogyan mi tennénk. Rossznak, elítélendőnek tartjuk azt, ami nem egyezik akaratunkkal, aktuális vágyainkkal, törekvéseinkkel. Vakká tehet bennünket a sértettség, valamilyen ellenünk elkövetett rossz meg nem bocsátása is. Nem tudunk jót feltételezni arról, aki megbántott minket, inkább „kimagyarázzuk” a legegyértelműbb pozitív megnyilvánulását is, csakhogy nehogy véletlenül jónak kelljen tartanunk őt bármiben is.   

Nagyon sokszor homályosítja el látásunkat az előítéletek sokasága, amelyek jórészt a tudatlanságból, a kellő ismeretek hiányából fakadnak. Nem ismerjük meg eléggé az embereket, nem látjuk át eléggé a helyzeteket, mégis egyértelmű ítéletet mondunk anélkül, hogy időt adnánk magunknak és a másiknak, anélkül, hogy lelkiismeretesen tájékozódnánk. Eltakarhatja szemünk elől a valóságot a bűneinkben való megátalkodottság, a bűnös állapot is. Legtöbbször az látja meg nagyon könnyen a hibát, a vétket a másikban (és csak azt!), aki maga is hasonló hibákban, vétkekben ludas. Nemcsak embertársainkkal, hanem Istennel szemben is lehetünk vakok. Sokan Őt sem ismerik fel, vagy félreismerik, helytelenül látják hasonló okok miatt, mint amiket előbb felsoroltunk. Nem rendelkeznek elégséges ismeretekkel, de nem is keresik az igazságot, nem keresik meg a választ az életükben óhatatlanul felmerülő kérdésekre. Ezért nem látják meg a teremtmények mögött a Teremtőt, a napról-napra kapott ajándékok mögött az Ajándékozót. A bűnökben való megátalkodottság pedig ellenségesnek és rosszindulatúnak mutatja a végtelenül szerető, megbocsátani akaró Istent azok számára, akik nem ismerik be, hogy rászorulnak erre az irgalomra, megbocsátásra.  

Jézus meg tudja és meg akarja tisztítani a mi látásunkat is, hogy az Ő szemével tudjunk tekinteni az Atyára és embertársainkra. Megadja a kegyelmet a sötétségtől való megszabaduláshoz, azonban nekünk is meg kell tennünk azt, ami már a mi feladatunk. Útra kell kelnünk, hogy megmosakodjunk a Küldött (Siloé) tavában! Fogadjuk el azt az életet, azt a küldetést, amire Jézus hív meg a keresztségben, s váltsuk tettekre a Tőle kapott kegyelmet! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Március 12. – Nagyböjt 3. vasárnap
Olv.: Kiv 17,3-7; Zs 94; Róm 5,1-2.5-8
Evangélium: Jn 4,5-42 

A kakas éhesen kapirgált az egykori baromfiudvarban. Az emberek hónapokkal korábban elhagyták a települést valami okból, s ez a kakas véletlenül itt maradt. Az utolsó gabonaszemet is napokkal ezelőtt felcsipegette, s most végső erejét összeszedve kaparászott, hátha talál néhány ehető magot. Egyszer csak fényes kő gurult ki a földből: ahogy a nap rásütött, ezer szikra csillogott rajta. A kakas lemondóan sóhajtott: „Ez egy gyémánt. Hogy örülnének az emberek, ha ők találták volna meg! Hogy ujjonganának! Én azonban semmit, de semmit nem tudok vele kezdeni. Nem ilyesmire van szükségem, hiszen nem lehet megenni!” Azzal egy erőteljes kaparással újra földet rántott a ragyogó, de számára értéktelen gyémántra.  

A költők, írók már az ókortól kezdve használják az „éhezni”, „szomjazni” igéket lelki értékekre is, nem pusztán a testi szükségleteinket kielégítő ételre vagy italra. A filozófia ismeri a „természetes vágyak” fogalmát. Ezek olyan igények, olyan kiirthatatlan szükségletek az ember életében, amelyek a természetével adottak, vagyis soha nem tud lemondani a kielégítésükről. Minden kor minden embere, bárhol éljen is, érzi ezeket a vágyakat és nem tudja megtagadni őket, nem tud róluk „tudomást sem venni”. Ilyen természetes vágyunk az éhezés és a szomjazás. Ha egy falat étel, egy korty ital sem lenne a világmindenségben, az ember akkor is éhes és szomjas lenne, s rövid időn belül elpusztulna vágyai kielégítése hiányában. Hiába próbálna meg lemondani ezekről a vágyairól, hiába bizonygatná magának, hogy „Őrültség az egész! Nem vagyok éhes! Nem vagyok szomjas! Nem is létezik étel és ital!” Nemcsak a testnek, hanem a léleknek is vannak ilyen, emberi alaptermészetünkkel adott, kiirthatatlan vágyai. Ezért mondjuk költői képet használva, hogy pl. éhezem a szeretetre, szomjazom a boldogságra, éhezem az igazságra, szomjazom a tudásra vagy a halhatatlanságra.    

A mai evangéliumban szereplő szamariai asszonynak Jézus élő vizet ígér, amelyből ha iszik, soha többé nem fog megszomjazni. Az ígéret az asszony boldogság iránti igényének kielégítésére vonatkozik. Jézus örök és tökéletes boldogságot kínál fel az asszonynak, amelyet ha megízlel, minden vágya beteljesül, s nem fog másra, többre, jobbra áhítozni. Ez az asszony hosszú ideje és sokféle módon próbált boldog lenni, ahogyan Jézus megjegyzése el is árulja róla: „Eddig öt férjed volt, és akid most van, az nem a férjed!” Milyen keserű csalódások sorozatán, milyen tengernyi szenvedésen mehetett át ez az asszony a boldogságot, élete értelmét keresve! Újabb és újabb forrásokból próbálta csillapítani szomját, mégis újra és újra megszomjazott. Azt gondolom, nincs egyedül ez az asszony a maga sóvárgó keresésével. Minden ember a tökéletes, elmúlhatatlan boldogságra szomjazik, és sokféle forrásból próbálja oltogatni ezt a szomjat. Ezek a források, gyenge kis erecskék azonban csak ideiglenesen tudják csillapítani a szomjat. Ráadásul sokszor az ember nem is tiszta, hűvös forrásokra, hanem mérgezett posványokra talál, amelyekből ha iszik, még keservesebb lesz a szomja.  

A boldogságunkat nem tudja megadni a testi gyönyörök halmozása, a pénz és az anyagi javak birtoklása, fogyasztása, még a siker, a munkahelyi karrier, a mások fölötti hatalom vagy mások csodáló elismerése sem. Ezek ugyanis mind-mind szükséges, de ugyanakkor múlandó értékek. Sőt, a legnagyszerűbb párkapcsolat, szerelem, házasság, a gyermekek születése és nevelése vagy a legjobb baráti kapcsolat sem képes tökéletesen betölteni a boldogság iránti igényünket. Nincs ugyanis olyan emberi szeretet, ami tökéletes lenne, amit valamiképpen meg ne mérgezne a bűn. Jézus azonban azért jött el erre a világra, hogy felkínálja azt a végtelen, örök boldogságot, amit egyedül Isten szeretetében találhatunk meg, az Ő Országába eljutva lehet a miénk. Arra biztat bennünket, hogy bármily sokszor is csalódunk a földi értékekben, az emberi kapcsolatokban, ne adjuk föl a reményt! Igenis létezik az a teljesség, a szeretet és a boldogság teljessége, amire vágyunk! Csak jó helyen kell keresni: az Istentől felkínált Örökkévalóságban, ahová a hit útját járva juthatunk el.     

A Nagyböjti időszakban erősítsük meg a szívünkben a mennyei hazára irányuló keresztény reményt, s köszönjük meg az értünk szenvedő Krisztusnak, hogy megváltó áldozatával lehetővé tette, hogy bűneink, botlásaink ellenére is elnyerhessük a végtelenbe mutató szomjúságunk kielégülését!  

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.
A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Március 05. – Nagyböjt 2. vasárnap 
Olv.: Ter 12,1-4a; Zs 32; 2Tim 1,8b-10; 
Evangélium: Mt 17,1-9

Hónapok óta nem esett egy csöpp eső sem. A falu határában már cserepesre száradt a föld. Az emberek az idei termésről már lemondtak, de lassan a kutak is teljesen kiapadtak, így az ivóvíz is fogytán volt. A szárazság már a jószágok, sőt az emberek életét is veszélyeztette. A falu plébánosa könyörgő imanapot hirdetett, hogy a nagy megpróbáltatásban közös erővel kérjék az Isten segítségét. Mivel a templomba nem fértek volna el, a templom előtti térre hívta össze az embereket. Azok jöttek is hosszú sorokban a megjelölt napon. Számosan magukkal hoztak kisebb tárgyakat, amelyek a vallásosságukat voltak hivatottak kimutatni: rózsafűzéreket, szentképeket, Bibliát, imakönyvet, néhányan még kisebb Mária szobrokat vagy Jézus szobrokat is.  A plébános arca azonban csak akkor derült fel, amikor a tömegen végigjártatva tekintetét, pillantása megpihent egy első sorban ücsörgő kislányon, aki a legnagyobb komolysággal egy piros esernyőt tartott az ölében.  

Szent Pál apostol tanítása szerint a hit szilárd bizalom abban, amit még nem látunk, annak reményteli várása, ami még nem következett be. Társadalmunk számos tagja azért nem tud mit kezdeni a hittel, azért utasítja azt vissza, mert félreérti a hit lényegét. Amikor valaki ilyen kijelentéseket tesz: „Csak azt hiszem el, amit látok vagy hallok, csak abban hiszek, amit meg tudok tapintani, meg tudok tapasztalni az érzékeimmel!”, akkor valójában már nem a hitről beszél. Összekeveri a hitet a tudással, a konkrét megtapasztalással. A hit mindig olyasmire irányul, amiről nincs konkrét megtapasztalásunk, vagy legalábbis nem teljes és mindenre kiterjedő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Istenbe vetett hit alaptalan képzelődés, üres ábrándozás lenne, vagy önbecsapás. A vallásos hitnek igenis van alapja. Erről tanúskodnak nekünk a szentírási olvasmányok.  

Ábrahámot nem véletlenül nevezi a Biblia „minden hívő atyjának”. Valóban rendkívüli bizalomról tesz bizonyságot, amikor Isten szavára hallgatva mindenét elhagyja, s elköltözik egy ismeretlen vidékre. Ábrahám úgy vonul ki a saját földjéről, rokonsága köréből és atyja házából, hogy egyáltalán nem tudja, mit is kap helyette. Isten nem mutatja meg neki előzetesen szegről – végre a megígért országot, annak minden szépségét, gazdagságát, hogy így vegye rá a költözésre. Ábrahám úgy hagyja ott az addigi biztonságot és jólétet, hogy emberi szempontból nézve a teljes bizonytalanságba indul. Abban a korban, évezredekkel ezelőtt, aki kitette a lábát a szilárd városfalak mögül, azonnal kiszolgáltatta magát számos veszélynek. Főleg, ha még az országot is elhagyta, amely egy király uralma alá tartozott. Ábrahám mégis vállalja mindezt, de nem értelmetlenül és alaptalanul. Ígéreteket kap: olyan ígéreteket, amelyek a szíve közepébe találnak, s olyan erős vonzást gyakorolnak rá, hogy szinte nem képes másra gondolni, csak ezen ígéretek beteljesülésére. Idős ember már, a felesége is éltesebb korú, s nincsen örököse. Emberileg nézve nem sok reménye lehetne már arra, hogy gyermeke születik. Isten azonban önmagára megesküdve ígéri, hogy fia születik majd, sőt nagy nép atyja lesz, sokaság származik tőle.  

A másik ígéret pedig arra vonatkozik, hogy ez a nép, amely tőle származik, egy tejjel-mézzel folyó országot kap Istentől, azt az országot, amelybe most Ábrahám és családja áttelepszik. Ezek a nagyszerű ígéretek új értelmet adnak Ábrahám életének, amely korábban fájdalmasan hiányos, beteljesületlen volt. Annyira vágyik az ígéretek teljesülésére, hogy nem csak most, ezt a konkrét megpróbáltatást, hanem ahogyan olvassuk, számos más megpróbáltatást is hittel és bizalommal kiáll, igent mond Istennek későbbi indíttatásaira is. Pedig hosszú földi élete úgy telik el, hogy Isten ígéretei éppen hogy csak elkezdenek teljesülni. Hol van ő még attól, hogy nagy nép atyja legyen?! Ugyanakkor minden emberi remény ellenére megszületett tőle és asszonyától a törvényes fiú örökös, Izsák. Hol van ő még attól, hogy övé és utódaié legyen a föld, amelyen most vándorként él?! Ugyanakkor számos veszélyen, bizonytalanságon átlábalva elérkezett erre a földre, s letelepedett rajta családjával és vagyonával együtt. Az ígéretek még nem teljesedtek be, de már elkezdtek teljesülni, s bizony erre sem volt semmi garancia korábban! Ez adja meg Ábrahám töretlen hitéhez a szilárd alapot.   

Az evangéliumban Jézus színeváltozásának jelenetével találkozunk. Az Úr bepillantást enged a kiválasztott apostoloknak a mennyei dicsőségbe, saját isteni életébe. Ez a látomás rádöbbenti Pétert, Jakabot és Jánost, hogy Jézus valóban az, akinek gondolják: a Messiás, az élő Isten Fia. Az isteni dicsőség, a mennyei boldogság megtapasztalása olyan nagy hatást gyakorol a tanítványokra, hogy örökre szeretnének itt maradni. Péter ki is mondja a vágyukat: „Olyan jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Maradjunk itt, cövekeljünk le, hogy soha ne kelljen kiszakadnunk ebből a fényességből, ebből az örömből! Mégis le kell jönniük a hegyről, sőt Jézus lelkükre köti, hogy nem is beszélhetnek erről a látomásról, míg Ő a halálból fel nem támad. Az apostoloknak és magának Jézusnak is sok szenvedésen, üldöztetésen, keserves kínhalálon kell még átmennie ahhoz, hogy véglegesen hazaérkezhessenek abba az isteni dicsőségbe, boldogító nyugalomba, amelynek előízét megérezhették a színeváltozás élményében. Ez az élmény azonban elkíséri őket, reményt, hitet ad a legnehezebb órákban, legkeserűbb megpróbáltatásokban is. Az apostolok már átélhették, hogy valóban létezik az a végtelen, tökéletes boldogság, az a csodálatos isteni Ország, amelyről Jézus beszél, s amelyet megígért minden benne hívőnek. A feltámadás és a Feltámadott Jézussal való találkozás pedig még inkább megerősítette a szívükben a bizalmat, hogy minden szenvedés, maga a halál is elmúlik, s utána örök, Istentől kapott élet kezdődik.   

Vajon mi tudunk-e ép lélekkel, egészséges személyiséggel élni az örök életbe és a tökéletes boldogságba vetett hit nélkül? Nekünk ne lenne szükségünk ezekre a csodálatos ígéretekre és a teljesedésük iránt táplált reményre? Bizony, minden veszteség, minden emberi feszültség és békétlenség, minden betegség és szenvedés, főképp pedig minden fájdalmas haláleset arra döbbent rá minket, hogy igenis vágyunk a szenvedésektől mentes életre, a tökéletes szeretet uralta emberi kapcsolatokra, a múlandóság kiküszöbölésére, vagyis a boldog örökkévalóságra. Jézus pedig éppen ezeket ígéri nekünk, s erről ad bizonyságot a feltámadásával. Életünk során olykor mi is megtapasztalhatjuk a mennyei boldogság előízét: egy-egy nem várt, nem kiérdemelt, de mégis fontos sikerben, örömben, egy-egy elmélyült imádság békéjében, egy-egy szerető emberi gesztusban és sok más, kisebb-nagyobb jelben. Ezek a megerősítő tapasztalatok táplálják a szívünkben azt a hitet, amely megvolt Ábrahámban, a színeváltozás hegyén jelen lévő apostolokban, vagy a történetben szereplő, esernyőt tartó kislányban! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük!