Egy lelki zarándokút, hogy a remény emberévé válhass ebben a remény nélküli világban.
Ez történt az úton
A következő nap örömmel ébredtem. Gyönyörű volt az idő. Reggeliztem, felkerekedtem és máris indultam. Szépen haladtam a turistautakon. Bíztam benne, hogy le tudom dolgozni a hátrányomat, ami a vihar miatt keletkezett. Azután egy útelágazásnál döntésre kényszerültem. Sehol nem láttam a turistajelzést. Elővettem a térképemet. Néztem, tájoltam, de nem lett egyértelműbb a helyzet. Igaz az is, hogy a térképem legalább 8-10 éves lehetett.
Olyan kicsi különbség volt a két út között. Így irányban mindkettő jónak tűnt. Jobbra vagy balra? Nem tudom. Dönteni kell. Viszont féltem attól, hogy egy rossz döntés miatt hátrányba kerülök vagy eltévedek. Mit tegyek?
Aztán a bal oldalit választottam, mert az mégis felfelé mutatott és én pedig szintén felfelé, a csúcsra törekedtem. Húh, nem szeretem a kockázatos döntéseket. Elindultam tehát a bal oldali ösvényen. Mentem, mentem. Gyönyörű helyeket láttam, olyanokat, amelyeket eddig sosem, de valami nem stimmelt. Egy idő után mindig csak lefelé haladtam és egy völgyben egy patakhoz értem. Egyértelmű lett számomra, hogy nem jó úton járok. Szomorú lettem, mert azt éreztem, kudarcot vallottam. Rosszul döntöttem az útelágazásnál. Újra megnéztem a térképet, újra tájoltam és megtaláltam, hol is vagyok. Arra is rájöttem, miért döntöttem rosszul. Visszamentem az útelágazáshoz. Ez a tévedésem közel 2 órámba és plusz 7 kilométerbe került.
Nem könnyen vállalok kockázatot! Talán, nem vagyok egyedül vele. Eszembe jutott, hogy Izrael népe az ószövetség ideje alatt is fájdalmasan megtapasztalta, hogy történelme nem sikertörténet. Az összeomlás rádöbbentette, hogy megbízhatatlan, de arra is, hogy Isten újból és újból felemeli és felépíti. Ilyen összeomlások előfordulnak egy család, illetve az egyén életében is, de normális körülmények kötött elhallgatjuk őket. Nem akarunk tudni félresikerült kudarcainkról.
„Sokan épp az élet útjának felén érzik úgy, hogy egy halom törmelék előtt ülnek, és rendszerint lemondással reagálnak. De a cserepeket újból össze lehet rakni. Életünk korábbi edénye talán túl szűkké vált, el kellett törnie. A kudarc új lehetőségek forrása lehet. Kudarcainkból gyakran többet tanulunk, mint sikereinkből.” (Anselm Grün)
Kedves Zarándoktársam!
Bizonyára neked is volt már kudarcélményed vagy rossz döntésed, amit megbántál. Fel tudsz idézni egyet? A felidézés ideje alatt figyeld meg, hogyan hat rád a saját történeted! Megbékéltél már vele, elfogadtad vagy még felkavar? Ha mostanában volt kudarcélményed vagy rossz döntésed, tedd Isten kezébe és menj tovább. Isten meg fogja adni a szükséges kegyelmet a szükséges időben!
A zarándokút ezen napján egy csodálatos dolog történt velem. Kijutottam egy nagyobb tisztásra, ahol valami elképesztő élményben volt részem. Szinte meghatódtam a látványtól, ami elém tárult. Levettem a hátizsákom és leültem.
Leültem a tisztáson és csodáltam a gyönyörű kilátást: a fantasztikusan zöld füvet, a hegyek ormait, a meredek sziklafalakat, a napsütést. Arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt láthatom és átélhetem ezt az élményt. Nem is jól mondtam: nem szerencsés vagyok, hanem áldott. Amikor felismertem, mennyire áldott vagyok, egyúttal el is szégyelltem magam. Hányszor nem veszem észre Isten gondoskodását, hányszor nem értékelem azt, ami van. Hányszor nincs bennem elég hit.
Eszembe jutott Szűz Mária. Mária hitben élt. Erzsébet nem azért dicséri, mert megfogant benne Jézus, hanem mert hitt az angyal szavának. Imádkozzunk erős hitért, amire ezekben a zavaros időkben oly nagy szükségünk van. Isten képes megvalósítani azt, amit mi lehetetlennek látunk.
Nagyon tetszik nekem az, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet és a dicséretet nem magának tulajdonítja, hanem rögtön Istenre mutat, Őt dicséri. Ez nem hamis alázatosság, csak az igazság elismerése. Minden jónak, ami az életemben van, Isten az alkotója.
Kedves Zarándoktársam! Adjunk hálát együtt mindazért, ami van! Mikor érezted utoljára, mennyire áldott vagy? Mikor örültél annak, amid van: a természet szépségének, az esőnek, az asztalodra került ételnek, a gyümölcs finom ízének, egy ismerős mosolyának…? Itt az ideje, hogy ezeket jobban értékeljük és felfedezzük benne Isten végtelen irgalmát!
Mindez képes a kudarcok idején örömöt vigasztalást adni számunkra!
Elmélkedés, gondolatok: Mi az értelme a bukásnak?
Most ismét hozom Anselm Grün bencés szerzetes gondolatait, aki arról elmélkedik, mi az értelme a bukásnak, a kudarcnak, a bűnnek. Lehetnek-e ezek nevelő eszközök, amelyek az Istenhez vezető útra irányítanak bennünket.
Anzelm Grün abban próbál megerősíteni bennünket – és ez lehet a reményünk egyik alapja is -, hogy minden nehézségnek, kudarcnak megvan a maga értelme. Ebben kell hinnünk.
MI AZ ÉRTELME A BUKÁSNAK, A KUDARCNAK, ÉS HOL KEZDŐDIK A REMÉNY? / Kattints ide a megnyitáshoz, ill. a bezáráshoz »
Épp a bukás, a kudarc, a bűn lehetnek azok a nevelőeszközök, amelyek az Istenhez vezető útra irányítanak bennünket. A bennünket érő nehézségeknek, de akár a bukásnak vagy a kudarcnak is, megvan a maga értelme:
„Isten tudta, hogy így jó az én lelkemnek, azért történt így. Mert nincs semmi célszerűtlen abban, amit Isten történni enged, épp ellenkezőleg, minden rendkívül értelmes és célnak megfelelő. Így tehát még a nagyon súlyos viszontagság esetén sem szabad csüggednünk, hiszen minden az isteni gondviselésnek van alávetve, és annak szent céljait szolgálja.”
Minél közelebb kerülök Istenhez, annál fájdalmasabban tárul fel előttem az igazság önmagammal kapcsolatban. És minél inkább érzem a kudarcban az igazságot önmagamról, annál nyitottabb leszek Isten iránt. Jézus azt mondja, hogy aki alászáll, azt felemelik. Az emelkedik fel Istenhez, és éri el az igaz Istent, aki leszáll saját valóságába, tudattalanjának mélyébe, árnyoldalainak sötétjébe, saját törekvéseinek tehetetlenségébe, aki megéli emberségét, kudarcait és földhözragadtságát. Minden lelki út célja az, hogy felemelkedjünk Istenhez.
Az Istenhez vezető úton semmit sem szabad átugornunk, hanem fokról fokra kell felemelkednünk. Jákob álmában pillantja meg a létrát, amelyen Isten angyalai le- és feljárnak (Ter 28,12-15). Az álom nyitja meg a szemét Isten jelenlétére saját életében. Jákob épp menekül. A mélypont, a kudarc, saját terveink megsemmisülésének tipikus helyzete ez, amelyben Isten álomban mutatja meg önmagát. Álmában Isten elmondja neki, hogy szent az a hely, ahol fekszik, és Isten megígéri, hogy nem hagyja el Jákobot, hogy minden útján vele jár, míg be nem teljesíti ígéretét. Az álom megmutatja annak az útnak a célját, amely először Lábánhoz és az ott elszenvedett csalódáshoz vezet.
A vigasztalan sivatagban megmutatja neki életének reményteli, világos oldalát.
Ha gyengének érzem magam, az álomban felismerem erős oldalamat. Az álom arra tanítja Jákobot, hogy azon a ponton, ahol lehetőségeinek végső határához érkezik, Isten mindent saját jóságos kezébe vehet. Jákobnak nem kell többé menekülnie, hiszen érzi, hogy Isten oltalmazza és kíséri útján. A sivatagban útjába kerülő kő, a botlás köve, amelyen elbukhatna, lesz Isten hűségének és könyörületességének emlékköve számára.
Minden érzelmünket, szükségletünket, szenvedélyünket és fantáziaképünket oda kell tartanunk Istennek, hogy átalakítsa őket. Az átváltozás annyit tesz, hogy gondolataink és érzelmeink megnyílnak Istennek, és végső konzekvenciájukban Istenre irányulnak. Isten jelenléte a gyógyír gondolatainkra és érzelmeinkre. Minden gondolatunk és érzelmünk a jelen lévő Isten előtt zajlik, Isten előtt, aki jóindulattal tekint ránk, és aki mélyére lát gondolatainknak és érzelmeinknek.
Isten előtt és Istenben ismerjük fel, hogy végső soron minden gondolatunkban és érzelmünkben Isten után vágyakozunk, aki egyedül képes vágyainkat beteljesíteni.
Az a megfelelő hozzáállás, ha nem térek ki gyengeségem és tehetetlenségem elől, hanem kibékülök kedvetlenségemmel és ürességemmel, és Isten elé tárom, amikor a zsoltárossal így imádkozom: „akár a barom, olyan voltam színed előtt, de most már mindig nálad maradok” (Zsolt 73,22). Ha kibékülök saját kudarcaimmal, felfedezem, hogy a kínos kudarcokon vagy akár a bűnön át nyílok meg Istennek, hogy épp így találok rá a helyes útra.
Egy rövid mesét is hoztam neked a végére:
„A kicsit bugyuta hőst messze földre küldi az apja, hadd tanuljon valami okosat. Háromszor egymás után tér haza és válaszol apja kérdésére, hogy mit tanult. Először azt feleli: »Apám, én megtudtam hogy mit ugatnak a kutyák«, másodszor »hogy mit beszélnek a madárkák«, harmadszor hogy »mit brekegnek a békák«. Erre az apa, a tökéletesen racionális hozzáállás megtestesítője, aki nem tud mit kezdeni ezzel a mesterséggel, mérhetetlen dühbe gurul és kitagadja őt.”
A fiú vándorútra indul. Útközben egy várhoz érkezik, ahol az éjszakát akarja tölteni. A vár ura azonban csak abban a toronyban tudja elhelyezni, amelyben a vadul ugató kutyák tanyáznak, amelyek már sok embert felfaltak. A fiú nem fél. Magához vesz valami harapnivalót és bemerészkedik a toronyba. Jóindulatúan beszél a vadul ugató kutyákkal, mire azok elárulják neki, hogy azért olyan vadak, mert kincset őriznek. Megmutatják neki a kincshez vezető utat és segítenek neki a kiásásban.
A saját kincsemhez vezető út tehát az ugató kutyákkal, azaz szenvedélyeimmel, gondjaimmal, félelmeimmel, sebzettségemmel és mindazzal folytatott párbeszéden át vezet, ami bennem nyüszít és felemészti energiáimat.
Mindaz, amit elnyomunk vagy elfojtunk, hiányzik elevenségünkből. Ha üvöltő kutyáinkat idealizmustól hajtva elzárjuk, állandóan abban a feszültségben élünk, hogy kitörhetnek. Magunk elől kell menekülnünk, mert félünk önmagunkba tekinteni, ahol szembetalálkozhatunk az ugató kutyákkal. Minél inkább elzárjuk őket, annál veszedelmesebbé válnak. A tét tehát az, hogy bemerészkedjek, bemásszak a toronyba, és szépen, barátságosan beszéljek a vonító kutyákkal. Akkor majd elárulják, milyen kincset őriznek. A kincs lehet valami új elevenség és őszinteség is, igazi valóm, az a kép, amelyet Isten rólam alkotott.Ha az életben kilátástalan helyzetbe kerülünk, segít, ha egyszerűen csak elengedjük magunkat, és Istenre hagyatkozunk.
Szemléletmód fejlesztés:
A jövőbelátás helyett fókuszálj a lehetőségeidre
Van egy réges-régi történet, amely egy öreg gazdálkodóról szól. Nagyon tanulságos, ezért elmesélem neked, mert közvetlen összefüggésben áll az egyik legfontosabb gondolkodási stratégiával: a lehetőségekre fókuszálással, amivel az emberek többsége – szerintem a keresztények is – általában nem igazán erősek.
Most néhány szemponttal abban szeretnélek segíteni, hogy megtanulj a lehetőségekre fókuszálni akkor is, amikor minden alapja megvan az aggodalomnak.
Kedves Zarándoktársam!
Mi az, ami megérintett ezekből az anyagokból? Mi az, ami felidéződött benned vagy eszedbe jutott? Fontos, hogy ezeket megfogalmazd és kimond magadnak, hiszen azzal dolgod van! A legjobb, ha egy kis füzetbe ezeket le is írod!
Határozd el magad, hogy a felismeréseid után mi az, amit tenni fogsz, amin változtatni akarsz, és azt hogyan csinálod, hogyan építed be a hétköznapjaidba! Akár csinálhatsz egy megvalósítási tervet, amit beírsz a naptáradba, így nem felejtődik el!
Ha van valami, amit örömmel megosztanál velünk (felismerés, jó gyakorlat) itt a hozzászólásnál, a többi zarándoktársaddal, azt hálás szívvel fogadjunk, ugyanis sokat tanulhatunk egymástól!