Azt szokták mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ezt nagyon jól tudja Varga László kaposvári megyéspüspök atya is, akinek gyökeresen megváltozott az élete pár évtizeddel ezelőtt. Ekkor került ugyanis először kapcsolatba sérült emberekkel. Laci atya történeteiből bárki erőt meríthet ahhoz, hogy elindulhasson az irgalmasság útján.
– Az évek során többször is foglalkozott testi-, illetve szellemi fogyatékos emberekkel. Ön hogyan élte meg az irgalmasságot azáltal, hogy segítséget nyújtott ezeknek az embereknek?
– Nagyon boldog vagyok, hogy a Jó Isten összekapcsolta az életemet sérültekkel. 1976-ban találkoztam először sérültekkel, mozgássérültekkel, aztán később értelmi sérültekkel. Ez a találkozás később elkezdett formálni.
Nagyon hálás vagyok ezeknek az embereknek, mert rajtuk keresztül a Jó Isten hosszú utat tett meg velem. Amikor találkoztam velük, akkor bennem csak az volt jelen, hogy én keresztény vagyok, ezért nekem segítenem kell ezeknek az embereknek, jót kell tennem velük, mert én hívő keresztény ember vagyok, sőt akkor már kispap is.
Egy hónappal azután, hogy elkezdtem járni a Marczibányi téri intézetbe (Mozgássérültek Állami Intézete – a szerk.), közölte velem az egyik lány, hogy „vegyem tudomásul, hogy ő, és ők nem azért vannak, hogy jó pontokat gyűjtsek a Jézuskánál. Vagy a barátjuk leszek, vagy menjek a fenébe!”
Én nagyon meglepődtem azon, hogy hogy mondhat ilyet, hiszen csak jót akartam, de tudtam, hogy igaza van. Meg kellett értenem, hogy ha csak jótékonykodok, akkor adott esetben akár meg is alázhatom a másikat a szeretetemmel, mert nem engedem meg, hogy ez a szeretet kölcsönös legyen. Később olvastam – és örültem is neki, hogy rátaláltam Thomas Merton gondolataira – miszerint a szeretet és a jótékonyság között különbség van.
A jótékonyság egyirányú utca, mert én tudom, hogy mit fogok tenni a beteggel, tudom, hogy mit fogok tenni a hajléktalannal, a rászorulóval, de nem engedem meg, hogy visszafelé is történjenek dolgok. Tudja a jobb kezem, mit fog csinálni a bal, én irányítom az időt, a találkozást, a helyszínt. Ezt hívja Merton jótékonykodásnak. Merton szerint a felebaráti szeretet az, amikor ez kétirányú, amikor megengedem, hogy az illető beléphessen az életembe, és hajlandó vagyok megosztani vele az életteremet.
Nagyon hálás vagyok a Jó Istennek, hogy megértette velem, hogy ne csak látogassam rendszeresen ezeket a mozgássérült embereket, hanem osszam meg velük az életemet.
Így került az első plébánosi helyemen a plébániára – először – egy 100%-osan béna férfi, aki később a barátom lett. Hét évig élhettünk együtt, egészen a haláláig. Aztán került a plébániára egy csípőtől lefelé béna, állami gondozott fiú, aki értelmileg is enyhén sérült volt. Velük kezdtem a közösségvállalást, az életem megosztását a plébánián. Mivel a plébánián, a sérültek miatt, jelen volt az Eucharisztia, az akkori püspök engedélyével, kétpólusú lett a plébánia. Az egyik az Oltáriszentségben megtört Krisztus, a másik pedig a szegény, sérült, beteg emberben megtört Krisztus. Hiszen nem csak a kenyérre mondja Krisztus, hogy ez az én testem, hanem kimondja ezt a sérültre, a szegényre, a betegre, a szenvedőre. Önmagában ez a jelenlét, úgy tűnt, hogy nagyon vonzó. Elkezdtek jönni az emberek, és a ház – ami egy óriási, üres plébánia volt, mikor átvettem – szinte mindig tele volt vendégekkel, megtelt élettel. Így kezdődött.
Aztán felismertem, hogy én is ugyanolyan sérült vagyok, és én is rászorulok a szeretetükön, a bizalmukon keresztül a gyógyulásra. Rajtuk keresztül tanította meg velem a Jó Isten a lábmosó szeretet titkát.
– Hogyan került kapcsolatba két barátjával, akikkel együtt élt? Hogyan ismerte meg őket? Hogyan kerültek a plébániára?
– Az első egy belső indítás volt, amit Teréz Anya előadásán kaptam egy nemzetközi karizmatikus konferencián, Rómában. Ez az indítás csak annyi volt, hogy „oszd meg az életed a szegényekkel!”
Jóska története
Jóskát, aki 14 éves kora óta mozdulatlanul feküdt, egy kullancscsípés következtében, káplán koromban ismertem meg, még a plébánosi elhelyezésem előtt. Ő volt az, akihez az evangélikusok hívtak el, mert úgy hallották, hogy én nyitott vagyok a sérültek felé.
Jóska nagyon szenvedett. Meghalt az édesanyja, ezért megkérdezték, hogy elmennék-e meglátogatni? Miután elmentem, megkérdeztem tőle, hogy felvette-e a betegek kenetét, hiszen 35 éve feküdt mozdulatlanul. Elmondta, hogy még soha. Ekkor én elmondtam neki, hogy szeretném feladni neki a betegek kenetét, szeretnék misézni itt, a szobájában, és szeretnék imádkozni a gyógyulásáért. Ezt meg is tettem, és mikor két hét múlva visszamentem hozzá, bibliai értelembe véve egy gyógyult emberrel találkoztam, ugyanis mikor először találkoztunk, ő nem akart élni. Az édesanyja, aki 35 éven keresztül ápolta, meghalt, idegenek közé került, és rettenetesen szenvedett fizikailag is, mert a pszichés fájdalom a sejtjeiig hatolt. Két héttel azt követően, hogy az élni akarás szentségét, a betegek kenetét felvette, meglátogattam. Ekkor élni akart, sőt, tele volt hálával azért, hogy mennyire szereti őt Isten. A fájdalmai szűntek csak meg, illetve a két lába közül az egyiket meg tudta mozdítani függőleges síkban. Ez óriási ajándék volt. De ami az igazi gyógyulás, az az, hogy tele volt hálával, és folyamatosan azt kereste, hogy hogyan lehet Jézussal kapcsolatban lenni. Aki pedig Jézussal kapcsolatba kerül, az meggyógyult bibliai értelemben véve, mert az az ember már az üdvösségét éli. Így kerültem hát kapcsolatba Jóskával.
Még ebben az évben elhelyeztek plébánosnak Somogysámsonba. Oda kaptam tőle egy levelet – valakivel megíratta -, hogy szeretné, ha szereznék neki egy olyan helyet, ahol ő betegként, sérültként elhelyezést kapna és imádkozhatna, egy vallásos intézetet keressek neki. Én megígértem, hogy keresek neki. Aztán a szentségimádás alatt értettem meg, hogy nekem kell őt befogadnom. Jézus ekkor csak annyit kérdezett, hogy „miért nem fogadod be?” Így kezdődött a kaland.
Zozo története
Zozó Budapestről, a Horánszky utcai intézetből került hozzám. Az ottani intézményvezető ismert engem. Zozó nagyon depressziós volt: sérültként bekerült ezek közé az állami gondozott, egészséges fiatalok közé. Nagyon nehéz volt az élete. Nem tudott járni, csak két mankóval, vagy bottal.
Felhívtak amiatt, hogy be tudnám-e fogadni két hétre, hogy lelkileg egy kicsit kikapcsolódjon, kijöjjön a depresszióból. Ebből a két hétből négy év lett. Ő nem akart visszamenni, én pedig elmondtam neki, hogy ott van a ház, a plébánia, költözzön oda. Ott élt velünk mindaddig, míg az intézet vissza nem vitte. Zozó azóta is intézetben van, de szoktunk találkozni, el szokott jönni lelkigyakorlatokra, alkalmanként meglátogat a kerekes székes barátjával.
Ami igazán meglepő volt, mikor Jóska meghalt, Zozó pedig elkerült a plébániáról, én pedig Kaposvárra kerültem, azt mondtam Jézusnak, hogy „ha ezt kell csinálnom, akkor küldjél sérülteket; ha nem ezt kell csinálnom, akkor csinálom, amit mondasz, amire kérsz.” Még azon a héten kaptam két levelet a korábbi püspöktől, az egyikben kinevezett börtönlelkésznek, a másikban kórházlelkésznek, így egyszerre több száz sérültem lett. Úgy gondoltam, hogy folytatnom kell ugyanezt az utat, csak éppen más módon megélve, nem a plébánián, hanem látogatva, és segítve azokat, akiknek szüksége van rám.
– Együtt élt Jóskával és Zozóval. Bennük hogyan testesült meg Isten irgalmassága? Mondhatjuk, hogy bennük is megtestesült az irgalmasság?
– Isten irgalmassága belénk testesült, mivel Krisztus bennünk él a Szentlélek által. Ezért Ő itt van közöttünk, itt van bennünk, teret kell adnunk annak, hogy ez az irgalom át tudja járni a kapcsolatainkat. Ezt nem kívülről kell megszereznünk valamilyen vallásos cselekedettel, egyszerűen ez ajándékként a miénk.
Azt gondolom, hogy aki azt mondta magáról, hogy Ő az út, az igazság, és az élet, ez az irgalom. Az irgalom él bennünk, Isten él bennünk, és őbennük is. Amikor hiszünk ebben a jelenlétben, amikor felszabadítjuk ezt a jelenlétet, akkor elindulnak a hegyek a tenger felé és megmozdul a föld. Mert megengedtük, hogy Ő, ki osztályrészünk lett, és akiben élhetünk, az átjárja valamennyiünk életét. Olyan szintig teszi ezt, amilyen szintig eljutunk a hitben, és az iránta való szeretetben. Mert meg kell tanulnunk szeretni az irgalmat. Nem szeretjük a szeretetet, nem szeretjük az irgalmat, mert a bőrünkre megy a játék. Ha én megengedem, hogy ez a jelenlét, ez az irgalom osztályrészem legyen, akkor meg kell változnom. De változni senki sem szeret. Magától senki sem szeret még az irgalom irányába sem változni. „Akciózni” szeretünk, mert abban könnyen megdicsőülhetünk, de nehezebben engedjük meg azt, hogy az irgalom olyan fokon járjon át bennünket, hogy megtestesüljön bennünk, hogy teljes testté váljon bennünk az irgalom.
A gyilkos esete
Ahány ember, annyiféleképpen reagáltak erre az irgalomra. Talán az egyik legfontosabb élmény, ami a legmélyebben maradt meg bennem, egy olyan elítélt reakciója, aki egy pap testvéremet ölte meg. Ő annyira agresszív volt, hogy magánzárkába kellett zárni, a közösben nem tudták tartani. Vele úgy kerültem kapcsolatba, hogy a munkatársaim a börtönben szóltak neki, hogy kérjen imát tőlem, és így béke lesz a szívében, megnyugszik, és jobb lesz neki. Amikor ő elmesélte a történetét és arra kért, hogy csináljak vele valamit, akkor nekem semmi másom nem volt, mint a puszta hitem, hogy ebben az emberben is ott van Isten Szent Lelke. Megkérdeztem tőle, hogy meg van-e keresztelve, de nem tudta.
Isten a saját lelkét lehelte az emberbe teremtésekor, ezért azt mondtam neki, hogy „mást nem tudok tenni veled, imádkozom a benned lévő Szentlélekhez.” Semmi mást nem tettem, mint rátettem a kezem és magamban nyelveken imádkoztam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit kell imádkozni egy ilyen helyzetben. Ő közben vonaglott, vicsorgott, eltorzult az arca, de engedte, hogy imádkozzam érte. Mikor abbahagytam, visszavitték a zárkájába. Ezt követően egy hónap múlva találkoztunk, akkor már az ítélethirdetés is megtörtént, és elmesélte, hogy mi történt vele ez idő alatt. Először is Bibliát kért, mert szeretett volna megismerkedni azzal a Szentlélekkel, akiről én beszéltem, mert szerinte létezik. Ekkor elmondta, hogy mit érzett az ima alatt, amikor az arcán az érzések ott voltak, és ami elég mély nyomot hagyott bennem. Elmondta, hogy az ima után, amikor visszavitték a magánzárkába, akkor teljes békét kapott, olyat, amit ő addig nem ismert soha. Ő mindig is egy felspannolt, túlpörgetett, agresszív életet élt. De mikor visszavitték, béke volt benne. Ezt nem akarta elhinni. Kérte, hogy tegyék vissza a közös zárkába, ahol biztosan megvadul, ha úgy szólnak neki, hiszen ezért kellett elkülöníteni. Visszatették a közösbe, de akármit mondtak neki, benne béke volt. Amikor az ítéletet kihirdették, a társa, aki csak falazott neki, kevesebb időt kapott – neki hirdették ki először az ítéletet -, a bilincs mellett leszíjazva kellett kivonszolni a teremből, mert annyira megvadult, hogy nem tudták folytatni a tárgyalást. Ő többet kapott, mint a társa, de mégis békével el tudta fogadni. Ez után kérte, hogy újra találkozzunk.
Ez egy elég extrém eset, de mélyen kifejezi azt, hogy mennyire fontos a hit. Szerintem ez a legfontosabb. És a hitből fakadó szeretet és irgalom. Mert ha nem hiszünk, akkor feladjuk, akkor nem látjuk a valóságot, a lényeget, csak a tényeket.
Visszatérve a kérdésre. Megtanítottak arra, hogy határaim vannak, és a szeretetnek határai vannak. Nekem is vannak határaim, és nekik is vannak határaik, amiket fel kell ismernem és tiszteletben kell tartanom. Csak ezeken a határokon belül működik jól a szeretet. Ha határtalant játszok, akkor Istent játszok, mert egyedül Neki nincsenek határai. Nekem vannak, és ha nem tanulom meg felismerni a szeretetem határait, akkor el fogom rontani, akkor „túlszeretek” és kimerülök és feladom.
Nagyon érdekes, hogy erre is a sérültek tanítottak meg az elején, amikor azt mondtam, hogy én mindennap megyek hozzájuk. Azt mondták, hogy ne! Szeretnék, ha azt mondanám ki, azt a minimumot mondanám ki a segítségben, amit akkor is megteszek, amikor épp a hátam közepére sem kívánom őket, mert fáradt vagyok, vagy beteg vagyok. Ezt nem értettem először, de szót fogadtam nekik, és azt mondtam, hogy csak hetente két órát ajánlok fel. Ez 20 éven át sikerült. Én ennél sokkal többet akartam, mert megtehettem volna. De igazuk volt, nagyon fontos felismerni és betartani a határainkat, és tisztelni a másik ember határait, hiszen testben élünk, és a testünk is határok között van. A pszichikumunknak is vannak határai. Ha ezeket a határokat nem tiszteljük, nem fogunk tudni növekedni a szeretetben. Erre tanítottak a sérültek és a Bárka Közösség tagjai is.
Ennél a közösségnél meglepődve tapasztaltam, hogy azoknak a segítőknek, akik együtt élnek sérültekkel, hetente egyszer, a szabadnapjukon el kell menniük. A szabadnapján a segítő nem maradhat ott, mert három hét múlva már kimerülne. Szüksége van a testének pihenésre, mást kell csinálnia, el kell fogadnia, hogy határai vannak. Először ezt nem értettem, de később nagyon hálás voltam érte.
A határokat mindig keresnünk kell és mindig meg kell találnunk. Például, ha hozzám becsönget egy hajléktalan, meg kell találnom a saját határaimat. Ha megkér arra, hogy segítsek, meg kell kérdeznem, hogy miben segítsek. Ha például pénzre van szüksége, akkor nekem tudnom kell, hogy mennyi kell neki. Ha azt mondja, hogy annyi, amennyit akarok adni, akkor is neki kell kimondania, hogy mennyire van szüksége. Én ezek után eldönthetem, hogy tudok-e adni, vagy sem. Ez nem packázás vele, hanem tisztelet a személye iránt, hogy ő ki tudja mondani azt, hogy miben kér segítséget, és mennyi segítséget kér. De ez fordítva is igaz. Én elvárom tőle, hogy ő is tisztelje a határaimat, hogy én csak ennyit tudok segíteni. Különben azt fogjuk megélni, nagyon rövid idő múlva, hogy kihasználnak, visszaélnek a szeretetünkkel, és akkor átmegy a szeretetünk haragba, vagy gyűlöletbe. Ezt különösen a családokban, szülők és gyerekek, nagyszülők és unokák közti kapcsolatokban figyelhetjük meg, hiszen mindig segíteni akarnak a gyereknek, unokának. Nem hiszik el, hogy határokra van szükség, és a határok hiánya miatt nagyon sok tragédia történik. A gyereknek és az unokának is meg kell tanulnia, hogy az apja, az anyja, a nagyszülei is emberek, nem pedig segítő gépek, vagy pedig jótékonysági szervezet.
Engem erre tanítottak azok az emberek, és az ő reakcióik, akikkel találkoztam. Vagy visszaéltek a szeretetemmel, vagy túlságosan viszonozni akarták a szeretet.
Meg kellett tanulnom ésszel és szívvel szeretni egyszerre. Nem elég csak szívvel szeretni, mert az eszünk is Isten ajándéka. Ha kihagyom egyiket, vagy másikat, akkor Isten legszebb ajándékai, a szeretet és az irgalom ellenem fordulnak és rombolnak.
A reakciójukkal arra is megtanítottak, hogy csak akkor tudok adni, ha be is fogadom a szeretetet, Isten szeretetét. Nekem nagyon nagy segítség ebben mind a mai napig a szentségimádás. A szentségimádásban újra és újra át tudom adni magam ennek a jelenlétnek. Ő befogad engem, én befogadom őt. Ha pedig be vagyok töltve ezzel a szeretettel, akkor könnyű kiüresítenem magam, van miből kiüresítenem magam.
Olyan ez, mint egy vízimalom kereke. Attól működik a malom, hogy a víz betölti a malom tartályait és tovább viszi azt. De ha a malom megtartaná a vizet, akkor nem tudná hajtani a kereket. Egy ponton tovább kell adnom, ami bennem van, ki kell üresítenem magam. Ennek a körforgásában mozog az irgalom, az önátadás és önkiüresítés körforgásában. Úgy nem lehet hosszútávon adni, ha nem adok lehetőséget az irgalomnak, hogy betöltsön; így csak kiégni lehet. Ha az irgalomnak engedünk, akkor a többit Ő elvégzi; még azon sem kell gondolkodni, hogy hol, hogyan, kivel legyek irgalmas. A Jó Isten ezt megoldja, gondoskodik erről. Az én dolgom az, hogy engedjem meg, hogy betöltsön, és üresítsem ki magam, ne tartsam meg azt, amivel betöltött, hanem engedjem tovább áradni. Ezek egységére kell törekedni, ezek egységében kell megélni az irgalmat.
Kedves Klubtag!
Milyen gondolatok jutottak eszedbe Laci atya történetei által? Lett-e felismerésed? Esetleg valami elhatározás született benned?