Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
IRÁNYTŰ:
ÉLETLECKÉK – A BELSŐ SZABADSÁGHOZ
Az érzések elől nem lehet örökké elmenekülni
Felnőttként már egész ügyesen tudjuk ezt csinálni. Dolgozunk, intézkedünk, segítünk másoknak, viccelődünk, közben valami mégis feszít belül. Gyakran azt hisszük, akkor vagyunk erősek, ha nem engedjük közel magunkhoz azt, ami fáj.
Edith Eva Eger sokat ír arról, milyen ára van annak, ha az ember hosszú időn át menekül az érzései elől. A fájdalmat félre lehet tolni egy időre. El lehet temetni munkába, állandó elfoglaltságba, teljesítménybe vagy mások gondjainak intézésébe. Attól még nem szűnik meg létezni.
Az elfojtott érzés aztán gyakran más ajtón tér vissza. Megjelenhet ingerlékenységben. Álmatlan éjszakákban. Szorító gyomorban. Megmagyarázhatatlan fáradtságban. Néha abban, hogy egy jelentéktelen helyzetben hirtelen sokkal erősebben reagálunk, mint szeretnénk.
Képzelj el egy asszonyt, aki hosszú hónapokon át ápolta beteg édesanyját. Közben dolgozott, bevásárolt, ügyeket intézett, és tartotta magát a család előtt. Az édesanyja halála után néhány nappal már arról beszélt, hogy össze kell szednie magát, hiszen az élet megy tovább. Mindenki csodálta, milyen erős.
Néhány hónappal később egy teljesen hétköznapi helyzetben sírni kezdett. A boltban meglátta azt a teát, amelyet mindig az édesanyjának vásárolt. Nem tudta abbahagyni a sírást. Ott tört elő mindaz, aminek addig nem engedett helyet.
Az érzések nem ismerik a naptárt. Nem mindig akkor jelentkeznek, amikor szerintünk illene. Sokszor akkor törnek felszínre, amikor végre van egy kis rés a védekezésünkön.
A félelemmel is hasonló a helyzet. Valaki évekig azt mondogatja magának, hogy nincs semmi baja. Rendben van a munkája, egészségesek a gyerekei, nincs oka panaszkodni. Közben minden este végiggondolja, mi minden történhet rosszul másnap. Az ilyen ember gyakran szégyelli a félelmét. Úgy érzi, hálátlan vagy gyenge, amiért aggódik. Megpróbálja észérvekkel elhallgattatni magát. A félelem ettől ritkán múlik el.
Sokszor már az is változtat valamit, ha végre nevén nevezzük, amit érzünk. Félek. Szomorú vagyok. Dühös vagyok. Csalódtam. Irigy vagyok. Magányos vagyok.
Ezek nem szép mondatok, mégis nagyon igazak.
Edith Eger egyik fontos felismerése, hogy az érzéseinket át kell engednünk magunkon. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben az érzéseink alapján cselekedjünk. A harag például valós érzés, de nem ad jogot arra, hogy bántsunk valakit. A félelem valódi, mégsem kell minden döntésünket rábízni.
Érezni és cselekedni két külön dolog.
Ezt sokszor nehéz megtanulni. Valaki azért fél a haragjától, mert gyerekkorában azt látta, hogy a düh mindig kiabálással és bántással jár. Felnőttként ezért inkább mindent lenyel. Mosolyog, amikor valójában sértett. Beleegyezik dolgokba, amelyekhez nincs kedve.
A felgyűlt feszültség egyszer aztán kitör valami apróság miatt. A család értetlenül áll előtte, hiszen csak arról volt szó, hogy valaki nem tette vissza a helyére a bögrét. A bögre azonban csak az utolsó csepp volt.
A düh néha azt jelzi, hogy egy határt túl sokszor átléptek. A szomorúság azt mutathatja, hogy valami fontosat elveszítettünk. A félelem arra figyelmeztethet, hogy veszélyt érzékelünk. Az irigység mögött ott lehet egy régi vágy, amelyről már lemondtunk.
Az érzés önmagában nem ellenség. Inkább jelzés. A kérdés az, mit kezdünk vele. Sokan azért menekülnek az érzéseik elől, mert attól tartanak, hogy ha egyszer beengedik őket, teljesen elárasztják majd őket. Úgy képzelik, ha elkezdenek sírni, soha nem hagyják abba. Ha közel engedik a fájdalmat, összeroppannak tőle.
A valóság gyakran más. Az érzések hullámokban jönnek és mennek. Erősek lehetnek, közben változnak is. A kimondás sokszor rendez valamit abból, ami addig csak kusza feszültségként élt bennünk.
Egy férfi évek óta haragudott a testvérére egy régi örökségi vita miatt. Minden családi találkozón ugyanaz a feszültség volt közöttük. A férfi azt mondta, már régen túl van az egészen. Közben minden alkalommal felment a vérnyomása, amikor szóba került a testvére. Egy beszélgetés során végül kimondta, mi fájt neki igazán. Nem elsősorban a pénz. Az bántotta, hogy úgy érezte, a testvére semmibe vette őt. Évek óta haragot hordozott, a háttérben pedig ott volt a megalázottság.
Amikor az ember megtalálja az érzés alatt rejtőző valódi fájdalmat, sok minden érthetőbbé válik.
Keresztény emberként különösen könnyű belecsúszni abba, hogy bizonyos érzéseket helytelennek gondolunk. Úgy érezzük, egy hívő embernek mindig békésnek, türelmesnek és reménykedőnek kell lennie. Ha dühösek, szomorúak vagy félősek vagyunk, rögtön azt hisszük, valami baj van a hitünkkel.
A Szentírás azonban tele van valódi érzésekkel. A zsoltárokban van félelem, keserűség, harag, kétségbeesés és öröm. Jézus sírt Lázár sírjánál. Szomorú volt a Getszemáni-kertben. Haragot is látunk nála, amikor az emberi keményszívűséggel találkozott. Isten előtt tehát nem kell úgy tenni, mintha mindig rendben lennénk. Az ima lehet egészen egyszerű is. Uram, most dühös vagyok. Uram, félek ettől. Uram, nagyon hiányzik valaki. Uram, irigy vagyok, és szégyellem. Isten ezekkel a mondatokkal is tud mit kezdeni. Talán éppen ott kezdődik az őszinte kapcsolat vele, amikor már nem akarjuk megszépíteni azt, ami bennünk van. Nem kell vallásosabbnak mutatnunk magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk.
Az érzéseink elfogadása nem önsajnálat. Inkább annak belátása, hogy emberből vagyunk. Van bennünk öröm és félelem, bizalom és bizonytalanság, szeretet és harag. A lelki érettséghez az is hozzátartozik, hogy megtanuljuk elviselni saját belső világunkat.
Néha ehhez segítség kell. Egy barát, akinek el lehet mondani, mi történik bennünk. Egy lelki kísérő. Egy pszichológus. Egy csendes ima, amelyben végre nem akarunk semmit megoldani.
A következő alkalommal, amikor valami erős érzés jelenik meg benned, próbálj meg nem rögtön megszabadulni tőle. Állj meg egy pillanatra. Nevezd meg. Figyeld meg, mi váltotta ki. Kérdezd meg magadtól: mit akar ez az érzés elmondani? Lehet, hogy választ nem kapsz azonnal. Már az is sokat jelent, ha nem fordulsz el tőle.
Amit hosszú ideig elrejtettünk, annak idő kell, hogy megszólaljon. A gyógyulás sokszor ott kezdődik, ahol végre helyet adunk annak, amit eddig folyton félretoltunk.
A BELSŐ MEGÚJULÁS FELÉ – szentírási elmélkedések
Isten lehajol a kimerült lélekhez
Szentírási rész: 1Kir 19,1–14
Acháb mind elbeszélte Izebelnek, amit Illés végbevitt, az egész történetét annak, ahogyan sorra megölette a prófétákat. Erre Izebel hírvivőt küldött Illéshez: Ezt üzente neki: „Ezt és ezt tegyék velem az istenek, ha holnap ebben az órában hasonlóvá nem teszem életedet ezek egyikének az életéhez!” Illés megrettent, útra kelt, és elment, hogy megmentse életét. Amikor a Júdához tartozó Beersebába ért, otthagyta szolgáját, maga pedig behúzódott egynapi járásnyira a pusztába. Amikor odaért, leült egy borókabokor alá, és a halálát kívánta. Azt mondta: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” Ezzel lefeküdt, és elaludt. Egyszer csak angyal érintette meg, és így szólt hozzá: „Kelj föl és egyél!” Ahogy odapillantott, lám, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett is, ivott is, de aztán újra lefeküdt aludni. Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette, és azt mondta: „Kelj föl és egyél! Különben túl hosszú lesz neked az út.” Fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig.
Bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. S lám, az Úr hallatta szavát. Így szólt hozzá: „Mit csinálsz itt, Illés?” Azt válaszolta: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért! Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták. Csak én maradtam élve, de most nekem is az életemre törnek.” Az Úr erre azt mondta: „Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!” S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt. Egy hang megszólította, ezekkel a szavakkal: „Mit csinálsz itt, Illés?” Azt felelte: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért. Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták, és most nekem is az életemre törnek.”
Illés próféta életében közvetlenül egy nagy győzelem után következik az összeomlás. A Kármel hegyén megtapasztalta Isten hatalmát, most mégis megijed Jezabel fenyegetésétől. Menekülni kezd, egyre távolabb kerül, végül leül egy borókabokor alá, és azt mondja: „Elég volt, Uram!” Ez a jelenet meglepő. Ugyanaz az ember, aki röviddel korábban bátran kiállt több száz Baál-prófétával szemben, most elfárad, fél és feladná. A Szentírás nem próbálja szebbé tenni Illés állapotát. Megmutatja őt úgy, ahogy van.
Isten válasza különösen fontos. Nem kezdi el számon kérni Illés hitét. Nem emlékezteti rögtön arra, milyen nagy dolgokat tett korábban. Először hagyja aludni. Ezután egy angyal megérinti, és azt mondja: „Kelj föl és egyél!” Illés kenyeret és vizet talál maga mellett. Eszik, iszik, majd újra lefekszik. Az angyal másodszor is visszatér hozzá, és ismét enni ad neki.
Isten pontosan látja, hogy Illésnek ebben a pillanatban mire van szüksége. A próféta teste és lelke elfáradt. Isten gondoskodása ezért egészen egyszerű dolgokkal kezdődik: étellel, vízzel, alvással.
Ez sokat elmond arról, hogyan tekint Isten az emberre. Nem választja külön a lelket a testtől. Tudja, hogy a kimerültség hatással van a gondolatainkra, az érzéseinkre és arra is, ahogyan a világot látjuk. Illés félelme valóságos. Kétségbeesése is az. Isten teret ad ezeknek az érzéseknek, majd lassan továbbvezeti őt. Negyvennapos út után Illés elér Hóreb hegyéhez. Egy barlangban húzódik meg. Isten itt kérdezi meg tőle: „Mit csinálsz itt, Illés?”
A kérdés lehetőséget ad neki, hogy kimondja, ami benne van. Illés beszél a csalódásáról, a magányáról és arról az érzéséről, hogy minden összeomlott körülötte. Isten meghallgatja.
Ezután Illés megtapasztalja az Úr jelenlétét. Hatalmas szél támad, földrengés jön, majd tűz. Isten jelenléte mégsem ezekben mutatkozik meg számára. Végül halk, szelíd hangot hall. Talán Illésnek éppen erre volt szüksége. Elég zaj, harc és feszültség volt már mögötte. Isten most csendben közelít hozzá.
Ez a történet azért kapcsolódik olyan mélyen az érzéseinkhez, mert megmutatja: Isten előtt nem kell állandóan erősnek látszanunk. Elmondhatjuk neki, ha elfáradtunk. Kimondhatjuk, ha félünk, csalódtunk vagy üresnek érezzük magunkat.
Az érzéseink önmagukban nem mondják meg, mi az igazság. Illés úgy érzi, teljesen egyedül maradt, pedig Isten később megmutatja neki, hogy ez nincs így. Az érzéseit azonban előbb meghallgatja, és csak utána segít tisztábban látni.
Nekünk is szükségünk lehet erre a sorrendre. Egy nehéz időszakban könnyen szeretnénk gyorsan rendbe tenni magunkat. Imádkozunk, igyekszünk helyesen gondolkodni, közben talán még azt sem mertük kimondani Istennek, mennyire elfáradtunk.
Illés története arra tanít, hogy az őszinteség helyet kap az Istennel való kapcsolatban. Félelemről is lehet imádkozni. Csalódásról is. A kimerültséget is oda lehet vinni elé. Isten gyengéden bánik Illéssel, de nem hagyja örökre a bokor alatt. Táplálja, pihenteti, meghallgatja, majd újra útnak indítja. A gondoskodása erőt ad a következő lépéshez.
Ez a lelki életben is fontos. Van idő a megállásra, és van idő az indulásra. Isten segíthet felismerni, hogy éppen melyikre van szükségünk.
Figyeld meg, mi zajlik most benned. Ne próbáld rögtön kijavítani vagy elhallgattatni az érzéseidet. Mondd el Istennek egyszerűen, ha fáradt vagy, ha félsz, ha csalódtál, vagy ha már túl soknak érzed azt, amit viszel. Ezután kérdezd meg tőle: mire van most igazán szükségem? Lehet, hogy pihenésre, csendre, segítségre vagy egy következő lépésre. Isten a kimerült lélekhez is lehajol.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?