Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
IRÁNYTŰ:
ÉLETLECKÉK – A BELSŐ SZABADSÁGHOZ
Amikor a múlt újra és újra betör a jelenbe
Azt gondolhatjuk, hogy ami tíz, húsz vagy harminc éve történt, annak már nincs sok köze a mai életünkhöz, hiszen azóta rengeteg minden megváltozott. Más emberek vesznek körül bennünket, más helyen élünk, más feladataink vannak. A régi történet mégis felbukkanhat egy egészen hétköznapi pillanatban.
Valaki nem válaszol az üzenetünkre, és rögtön azt érezzük, hogy nem vagyunk fontosak. A főnökünk megjegyzést tesz a munkánkra, és egész este azon rágódunk, hogy biztosan alkalmatlannak tart. A társunk fáradt és szótlan, mi pedig máris attól félünk, hogy valami baj van a kapcsolatunkkal. Sokszor jóval nagyobb érzés jelenik meg bennünk, mint amit az adott helyzet indokolna.
Ilyenkor érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: csak arról szól ez, ami most történt?
Edith Eva Eger sokat foglalkozik azzal, milyen erősen képes a múlt jelen maradni az ember életében. A test kiszabadulhat egy veszélyes helyzetből, az idegrendszer és az emlékezet még hosszú ideig őrizheti azt. Egy régi tapasztalat befolyásolhatja, mitől félünk, mire számítunk másoktól, és hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben. Sokszor már észre sem vesszük ezt.
Képzelj el egy férfit, akinek az apja gyerekkorában gyakran leszólta. Bármit csinált, mindig lehetett volna jobb. Ha négyest vitt haza, azt kérdezték tőle, miért nem ötös. Ha sikerült valami, hamar szóba került a következő feladat. Felnőttként jó szakember lett belőle, mégsem tud örülni annak, amit elér. Egy apró kritika után napokig bizonyítani akar. Mások egy munkával kapcsolatos észrevételt látnak, ő közben újra azt érzi: megint kevés vagyok. A jelenlegi főnöke talán soha nem mondott ilyet neki. A régi ítélet mégis megszólal benne.
A múlt gyakran ilyen kerülőutakon tér vissza. Nem emlékképként érkezik, sokkal inkább reakcióként. Feszültségként. Gyanakvásként. Túlzott alkalmazkodásként. Visszahúzódásként. Néha haragként.
Egy nő például olyan családban nőtt fel, ahol gyakoriak voltak a veszekedések. Gyerekként megtanulta figyelni a hangokat, az arcokat, a mozdulatokat. Már abból tudta, milyen este következik, ahogyan valamelyik szülő becsukta az ajtót. Ez a képesség akkor segített neki alkalmazkodni. Évtizedekkel később békés házasságban él. A férje egy nap rosszkedvűen ér haza, mert gondja volt a munkahelyén. A nő rögtön feszültté válik. Próbálja kitalálni, mit rontott el. Kérdezgetni kezdi a férjét, majd egyre idegesebb lesz. A teste és a lelke úgy készül a veszélyre, ahogyan régen megtanulta. Pedig most másik házban van. Másik ember áll előtte. Másik történet zajlik.
Ez az egyik legfontosabb felismerés: ami régen szükséges védekezés volt, ma már korlátozhat bennünket. Gyerekként talán az alkalmazkodás segített átvészelni egy nehéz családi helyzetet. Felnőttként viszont állandóan mások igényeit figyeljük, és alig tudjuk, mi esne jól nekünk. Egy csalódás után megtanultunk távolságot tartani. Évekkel később már attól is visszahúzódunk, aki valóban szeretne közel kerülni hozzánk.
Az ember könnyen összekeveri azt, ami egykor igaz volt, azzal, ami ma igaz.
Eger gondolataiban ezért fontos szerepet kap a választás. A múlt megtanított bennünket bizonyos válaszokra, de nem kell életünk végéig ugyanazokat ismételnünk. Először azonban fel kell ismernünk őket. Ez néha egészen egyszerű helyzetben történik meg.
Valaki rendszeresen megsértődik, amikor a felnőtt gyerekei nem hívják fel. Rögtön arra gondol: már nincs rám szükségük. Talán gyerekkorában sokszor érezte magát mellőzöttnek. Most egy elmaradt telefonhívás olyan régi fájdalmat érint meg, amely jóval nagyobb az aznapi eseménynél. Ha ezt felismeri, már másképp tud reagálni. Felhívhatja a gyermekét anélkül, hogy szemrehányással kezdené a beszélgetést.
Itt kezdődik a szabadság egyik nagyon hétköznapi formája.
Nem mindig könnyű észrevenni ezeket a mintákat. Sokszor teljesen természetesnek érezzük a saját reakciónkat. Azt gondoljuk, ilyen a természetünk. „Én ilyen érzékeny vagyok.” „Én senkiben sem bízom.” „Nálam mindig mindennek rendben kell lennie.” „Én nem bírom a konfliktust.”
Érdemes néha megállni ezeknél a mondatoknál. Biztosan személyiségjegyről van szó? Elképzelhető, hogy valamikor megtanult válasz lett belőle.
A múlt hatását felismerni nem jelent folyamatos kutakodást a régi sebek között. Nem kell minden mai problémánkért a gyerekkorunkat hibáztatni. Sokkal egyszerűbb kérdéseket is feltehetünk magunknak.
Miért érintett ez most ennyire? Ismerős valahonnan ez az érzés? Volt már korábban olyan helyzet, amikor ugyanígy reagáltam? Ezek a kérdések nem vádolnak. Segítenek megérteni önmagunkat. A megértés pedig sokszor csökkenti a régi minta erejét.
Keresztényként különösen fontos lehet, hogy mindezt Isten jelenlétében tegyük. Az imában nem csak a szép, rendezett gondolatainkat vihetjük elé. Megmutathatjuk neki azt is, amit magunk sem értünk. Elmondhatjuk: Uram, nem tudom, miért félek ennyire ettől. Nem értem, miért fáj ennyire ez a mondat. Mutasd meg, mi történik bennem!
Isten ismeri azt a történetet is, amelyet mi már alig tudunk elmesélni. Ismeri a gyermeket, aki valamikor megijedt. Látja azt az embert, akit megszégyenítettek, elhagytak vagy nem vettek komolyan. A jelenlegi reakcióink mögött is látja azt, ami egykor történt velünk.
Az ő jelenlétében nem kell letagadnunk ezt a múltat. Lassan megtanulhatjuk a helyére tenni.
A múlt része marad az életünknek. Tapasztalatot, sebeket, emlékeket és néha értékes felismeréseket is hozott magával. A jelenünk azonban már több annál, ami akkor történt.
Ma más lehetőségeink vannak. Megszólalhatunk ott, ahol régen hallgatnunk kellett. Elmehetünk onnan, ahol régen maradnunk kellett. Segítséget kérhetünk. Határt húzhatunk. Közelebb engedhetünk valakit. Másképp válaszolhatunk.
Talán ugyanaz a régi félelem szólal meg holnap is. A változás ritkán történik egyik napról a másikra. A következő alkalommal viszont már felismerheted: ezt az érzést ismerem. Ez régről jön. Most megállhatok egy pillanatra, mielőtt válaszolok. Ez a néhány másodperc sokat jelenthet. Ott válik külön a tegnap és a ma.
Nem kell megtagadnod azt az embert, aki egykor voltál. Lehet együttérzésed iránta, hiszen valahogyan megpróbált boldogulni azzal, amit kapott. Közben lassan megtaníthatod magadnak, hogy ma már más lehetőségek is léteznek.
Isten sem arra hív, hogy örökké ugyanazokat a köröket járd. A múltad ismeri, a jövődet pedig még nyitva hagyta előtted. Talán éppen ez az egyik legnagyobb ajándék: felismerni, hogy ami valamikor megtörtént veled, annak nem kell minden új helyzetben újra megtörténnie benned.
A múlt időnként még kopogtatni fog. Felismerheted a hangját. Meghallgathatod, mit akar mondani. Utána eldöntheted, hogy ma is átadod-e neki a döntést. Mert ma már választhatsz mást, dönthetsz másképpen.
A BELSŐ MEGÚJULÁS FELÉ – szentírási elmélkedések
A küzdelem éjszakája
Szentírási rész: Ter 32,23–33
De még azon az éjszakán fölkelt, vette két feleségét, két szolgálóját, tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. Fogta és átvezette őket a folyón, s áthozta minden vagyonát. Jákob egyedül maradt odaát. Akkor valaki hajnalig küzdött vele. Mikor látta, hogy nem tudja legyőzni, megérintette csípőjét úgy, hogy Jákob csípője kificamodott, miközben vele küzdött. Közben így szólt: „Engedj el, mert közeledik a virradat!” De ő így felelt: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz.” Az megkérdezte: „Hogy hívnak?” „Jákobnak” – felelte. Az folytatta: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál, és emberek fölött fogsz győzni.” Jákob erre megkérdezte és ezt mondta: „Nyilvánítsd ki előttem nevedet!” Az így válaszolt: „Miért kérdezed a nevemet?” –, s megáldotta. Jákob elnevezte a helyet Penuelnek, mert – úgymond – „színről színre láttam Istent, és életben maradtam.” A nap fölkelt előtte, amikor Penuelt elhagyta. De sántított csípője miatt. Ezért az izraeliták mind a mai napig nem eszik meg a csípőizom inát, amely a csípőmedence fölött van, mivel ő az izom inánál ért Jákob csípőjéhez.
Jákob hosszú évek után hazafelé tart. Közeledik ahhoz a földhöz, ahonnan egykor menekülnie kellett. Ott él Ézsau is, a testvér, akit becsapott, akinek megszerezte az atyai áldást, és akinek haragja elől elmenekült. Most elérkezett a pillanat, amikor újra találkozniuk kell.
Jákob fél. Hírt kap arról, hogy Ézsau négyszáz emberrel közeledik felé. Mindaz, amit éveken át maga mögött hagyott, hirtelen újra ott áll előtte. A régi történetet már nem lehet tovább kikerülni. A Jabbok folyónál Jákob előreküldi családját és minden vagyonát. Egyedül marad az éjszakában. Ekkor történik valami különös: egy titokzatos férfi hajnalig küzd vele.
A Szentírás szándékosan titokzatosan beszél erről a találkozásról. Jákob később így nevezi el a helyet: Penuel, vagyis „Isten arca”, mert úgy érzi, színről-színre látta Istent. Ez az éjszaka több egyszerű testi küzdelemnél. Jákob életének fordulópontja.
Korábban sokszor a saját ügyességére támaszkodott. Megszerezte, amit akart, kijátszotta a helyzeteket, menekült, amikor veszélybe került. Most nincs hová továbbmennie. Egyedül marad Istennel és önmagával.
Isten néha ilyen helyzetben talál meg bennünket. Elérkezünk egy ponthoz, ahol a régi történetet már nem lehet félretenni. Egy kapcsolat, egy döntés, egy régen elkövetett hiba vagy egy rendezetlen fájdalom újra előkerül. Talán azt hittük, már túl vagyunk rajta, közben csak megtanultunk együtt élni vele.
Jákob éjszakája azt mutatja, hogy Isten a rendezetlen múltunkban is jelen lehet. Nem hagyja, hogy Jákob egyszerűen átsétáljon a folyón, és úgy folytassa az életét, mintha semmi sem történt volna. Megállítja őt.
A küzdelem egész éjszaka tart. Jákob kapaszkodik. Még akkor sem engedi el titokzatos ellenfelét, amikor megsérül a csípője. Ezt mondja: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz.”
Ebben a mondatban már valami megváltozott. Jákob korábban maga szerezte meg az áldást csalással. Most kéri. Már nem elveszi, hanem várja attól, aki valóban adhatja. Ekkor hangzik el a kérdés: „Mi a neved?”
Isten természetesen tudja, kivel áll szemben. Jákobnak kell kimondania a saját nevét. A „Jákob” név egész történetét magában hordozza: azt az embert, aki testvére sarkába kapaszkodva született, majd később csalással próbált előnyhöz jutni. Jákob kimondja: ez vagyok én.
Erre új nevet kap: Izrael. Élete nem folytatódik egyszerűen ugyanott, ahol addig tartott. Isten új önazonosságot ad neki. A múltja része marad a történetének, de már nem egyedül a múlt mondja meg, ki ő.
Ez a szakasz ezért különösen fontos, amikor azt érezzük, hogy a múlt újra betör a jelenünkbe. Isten nem mindig veszi el rögtön azt, ami visszatér. Előfordul, hogy megállít, és arra hív, hogy végre nézzünk szembe vele az ő jelenlétében.
Jákob a találkozás után sántít. A küzdelem nyoma megmarad rajta. Mégis más emberként indul tovább. A seb és az áldás egyszerre kíséri. A hitben való gyógyulásnak is lehetnek ilyen nyomai. Isten átformálhat bennünket úgy, hogy közben emlékszünk arra, amin keresztülmentünk. A történet megmarad, de már más helyet foglal el az életünkben.
Jákob másnap elindul Ézsau felé. A találkozást még neki kell megtennie. Isten nem végzi el helyette azt a lépést, amely rá vár. Az éjszakai küzdelem azonban felkészíti arra, hogy más emberként lépjen bele ugyanabba a régi történetbe.
Figyeld meg, van-e valami a múltadból, ami újra és újra visszatér, és ma is hatással van rád!
Vidd Isten elé egyszerűen, mentegetőzés nélkül. Kérdezd meg tőle: „Mit szeretnél megmutatni nekem ebben? Mivé akarsz formálni általa?” Jákob története arra tanít, hogy a múlttal való találkozásból is születhet áldás. Isten új néven tud szólítani ott, ahol mi már csak a régi történetünket látjuk.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
Az alkohol. Gyermekkoromban nagyon sok vita, veszekedés volt a szüleim között az alkohol miatt. Sokszor féltem, visszahúzódtam majd később már szégyelltem magam. Ezek a tulajdonságok mélyen belém égtek. Többször próbáltam letenni, átadni Istennek ezeket a fájdalmakat, de még mindig küzdök vele.
Én teljesen alkoholmentes életet élek. A férjem nem alkoholista. Mégis ha társaságban időnként iszogatnak, „jobb hangulatba” kerül én abban a pillanatban bezárkózom. Az alkohol szagot megérzem, a régi „kislány” leszek félelmeim előjönnek, és még beszélni sincs kedvem vele. Szeretem a férjemet és köztünk sosem volt hangos szó, vagy veszekedés … az alkoholszag – családon belül ezt váltja ki belőlem 50 év után is!! Ő nagyon jól tudja mi játszódik le bennem, ezért sokszor ő kér bocsánatot … Ha mindez külső környezetben történik és nem a családom tagja aki alkoholos állapotban van, nem vált ki belőlem ilyen szorongást.
Még mindig nagyon nehéz erről beszélni.