Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
IRÁNYTŰ:
ÉLETLECKÉK - A BELSŐ SZABADSÁGHOZ
Ne kerüld meg a veszteséget! Járd végig!
A veszteség után gyakran úgy érezzük, minél hamarabb össze kell szednünk magunkat. Vissza kell térni a munkába, intézni a dolgokat, helytállni a családban. A környezetünk is ezt várhatja tőlünk. Egy ideig mindenki kérdez, figyel, együttérez. Aztán lassan ritkulnak a telefonok, és az élet megy tovább. Csakhogy bennünk nem biztos, hogy ugyanilyen gyorsan történik minden.
A gyász (nem csak haláleset esetén) nem igazodik a naptárhoz. Lehet, hogy valaki hónapokkal egy temetés után érzi meg igazán, kit veszített el. Más akkor törik össze, amikor először történik valami, amit már nem tud elmesélni annak, aki hiányzik. Egy ünnep, egy születésnap vagy egy régi tárgy hirtelen visszahozhat mindent. Ilyenkor az ember sokszor maga sem érti, miért lett egyik pillanatról a másikra nehezebb.
Edith Eva Eger életében a veszteség nagyon korán és nagyon kegyetlenül jelent meg. Elveszítette a szüleit, az otthonát, a biztonságát és azt az életet, amelyet addig ismert. Később sokat írt arról, hogy a fájdalmat nem lehet egyszerűen kikerülni. Amit nem gyászolunk el, azt gyakran tovább hordozzuk magunkban, csak más formában. Lehet belőle feszültség, bezárkózás vagy egy állandó belső hiányérzet.
A gyász azonban nem csak halálesethez kapcsolódik. Gyászolhatunk egy házasságot, amely véget ért. Egy barátságot, amely lassan eltűnt az életünkből. Egy munkahelyet, ahol húsz évet töltöttünk. Egy egészségi állapotot, amely már nem tér vissza. Gyászolhatjuk azt is, hogy az életünk nem úgy alakult, ahogyan fiatalon elképzeltük.
Képzelj el egy nőt, akinek a gyerekei már kirepültek otthonról. Évekig körülöttük forgott a napja. Reggelit készített, fuvarozott, tanult velük, aggódott értük. Amikor az utolsó gyerek is elköltözik, mindenki azt mondja neki, hogy végre élvezheti a szabadságot. Ő viszont esténként furcsán üresnek érzi a házat. Nem a gyerekei boldogsága ellen van. Egyszerűen elveszített egy régi szerepet, amely hosszú időn át része volt annak, aki ő. Ezt is meg kell gyászolni.
Más valaki nyugdíjba megy. Sok évig várta ezt a napot. Az első hetekben örül a szabadságnak, később azonban hiányozni kezd a napi rend, a kollégák, az érzés, hogy szükség van rá. Kívülről semmi tragikus nem történt. Belül mégis lezárult egy fontos életszakasz. Ilyenkor nem feltétlenül tanácsra van szükség, inkább időre, hogy az ember új helyet találjon magának az életben.
Sokszor azért nehéz gyászolni, mert úgy érezzük, mások vesztesége nagyobb a miénknél. Azt mondjuk magunknak, hogy nincs jogunk szomorúnak lenni, mert más rosszabb helyzetben van. Nekünk erősnek kell lennünk. A szív azonban nem így működik. A fájdalmat nem lehet versenyeztetni. A veszteség attól valós, hogy nekünk fontos volt az, amit elveszítettünk.
Sokan próbálnak azonnal valami pozitívat találni a történtekben. „Legalább nem szenvedett tovább.” „Majd lesz másik lehetőség.” „Talán ennek így kellett lennie.” Ezek a mondatok néha igazak lehetnek, mégis túl korán érkezve inkább bezárják a fájdalmat. Van idő, amikor nem magyarázatra van szükség. Csak arra, hogy valaki ott legyen.
Keresztényként könnyen azt hihetjük, hogy az erős hit gyorsan megvigasztal. Mintha a feltámadásba vetett hit azt jelentené, hogy nem kell sírnunk. Pedig a hit és a gyász nem zárják ki egymást. A remény nem érzéketlenség. Jézus sírt Lázár sírjánál. Tudta, mi fog történni, mégis megállt azok mellett, akik gyászoltak. Nem sürgette őket. Nem mondta, hogy ne legyenek szomorúak. Velük volt.
Ez sokat elmond arról, hogyan van jelen Isten a mi veszteségeinkben is. Nem mindig veszi el gyorsan a fájdalmat. Sokszor inkább velünk marad benne. Nem siettet, és nem vár el tőlünk olyan erőt, amely éppen nincs bennünk. A gyász idején néha az is ima, ha az ember csak annyit tud mondani: Uram, nagyon hiányzik.
Egy idős férfi elveszíti a feleségét, akivel ötven évig élt együtt. Néhány hónappal később már mindenki dicséri, milyen szépen tartja magát. Eljár a boltba, rendet tart otthon, néha még társaságba is megy. Esténként azonban két bögrét vesz elő a szekrényből, mert a keze még mindig a régi mozdulatra emlékszik. Ilyenkor a gyász nem gondolat. Az egész test emlékezik. A megszokott helyek, illatok és tárgyak mind őrzik azt, aki hiányzik.
A gyászban sokféle érzés megjelenhet. Szomorúság, harag, bűntudat, megkönnyebbülés, üresség vagy félelem. Előfordul, hogy ezek váltják egymást. Ez nem feltétlenül jelent lelki zavart vagy hitetlenséget. Sokszor egyszerűen azt jelzi, hogy valami fontos történt velünk.
Van, aki haragszik arra, akit elveszített. Miért hagytál itt? Miért nem vigyáztál jobban magadra? Más bűntudatot érez. Bárcsak többet beszéltem volna vele. Bárcsak ott lettem volna. Bárcsak másképp döntöttem volna. Ezekkel az érzésekkel is lehet Isten elé állni. Nem kell szebb mondatokat keresni. Elég az igazat mondani.
A veszteség egyik nehéz része, hogy bizonyos dolgokat már nem lehet visszacsinálni. Nem mondhatjuk el azt a mondatot, amit akkor kellett volna. Nem tehetjük meg azt a látogatást, amelyet folyton halogattunk. Nem kapjuk vissza ugyanazt az életet. Ez nagyon fájdalmas felismerés. Közben éppen itt kezdődhet valami más: megtanulhatjuk hordozni azt, amin már nem tudunk változtatni.
A gyógyulás nem mindig azt jelenti, hogy már nem fáj. Inkább azt, hogy a fájdalom mellett újra megjelenik az élet. Egyszer csak észrevesszük, hogy jólesett egy beszélgetés. Megnevettetett valami. Volt egy délután, amikor nem gondoltunk folyamatosan a veszteségre. Ettől sokan megijednek, mintha az öröm hűtlenség lenne ahhoz, akit elveszítettünk. Pedig nem az.
A szeretet nem attól marad hűséges, hogy örökké ugyanúgy szenvedünk. A gyász egyik csendes fordulata az lehet, amikor már nem csak arra tudunk gondolni, kit vagy mit veszítettünk el, hanem arra is, mit kaptunk általa. Egy közös történetet. Egy mondatot. Egy szokást. Valamit, amit ma is továbbviszünk.
Ez nem szünteti meg a hiányt, mégis más fényt ad neki. Isten előtt a veszteségünket is lassan át lehet formálni emlékezéssé, hálává és reménnyé. Nem kell sietni vele. Van, amihez hosszú idő kell.
Talán most neked is van valami, amit még mindig gyászolsz. Lehet, hogy mások már nem is tudják rólad. Lehet, hogy te sem nevezed gyásznak. Érdemes megkérdezni magadtól: mit veszítettem el valójában? Egy embert? Egy kapcsolatot? Egy szerepet? Egy álmot? Egy régi önmagamat?
A pontos válasz sokat segíthet. A következő kérdés talán ez lehet: megengedtem-e magamnak, hogy ezt igazán elsirassam? Nem kell erősebbnek mutatnod magad annál, mint amilyen vagy. Isten előtt különösen nem.
A könnyek nem a hit hiányát jelentik. Sokszor éppen azt mutatják, mennyire szerettünk. A keresztény remény nem azt ígéri, hogy az életben semmi fontosat nem veszítünk el. Azt ígéri, hogy a veszteség sem tud mindent elvenni.
A szeretet nyomot hagy. Isten pedig ott is velünk marad, ahol mi már csak hiányt érzünk. A gyászt nem lehet átugrani, de végig lehet járni. Lassan, néha könnyekkel, néha csendben. Közben egy napon észrevesszük, hogy a veszteség már nem csak arról beszél, ami nincs. Arról is mesél, mennyire fontos volt az, amit szerettünk.
A BELSŐ MEGÚJULÁS FELÉ – szentírási elmélkedések
Amikor Isten is velünk sír
Szentírási rész: Jn 11,17–44
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira. Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jézus megnyugtatta: „Feltámad testvéred.” „Tudom, hogy feltámad – mondta Márta – majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” E szavakkal elment, és hívta nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: „Itt a Mester, és hívat.” Ennek hallatára (Mária) gyorsan fölkelt, és odasietett hozzá. Mert Jézus még nem ért le a faluba, hanem ott volt, ahol Márta találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak vele a házban és vigasztalták, látták, hogy Mária gyorsan feláll és elsiet, utánamentek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy sírni. Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette!” Némelyek azonban így vélekedtek: „Ha a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, azt nem tudta volna megakadályozni, hogy ne haljon meg?” Jézus szíve mélyéig megrendült, s odament a sírhoz, amely egy kővel eltorlaszolt barlang volt. „Hengerítsétek el a követ!” – szólt Jézus. De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus így felelt: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” Erre elhengerítették a követ, Jézus pedig az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a köröttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék: te küldtél engem.” E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.
Amikor Jézus Betániába érkezik, Lázár már négy napja a sírban van. Márta és Mária gyászolnak, a ház tele van olyan emberekkel, akik osztoznak a fájdalmukban. Jézus később feltámasztja Lázárt, előtte azonban végigmegy a gyász útján azokkal, akik elveszítették őt.
Márta így fogadja: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Ebben a mondatban hit, fájdalom és talán szemrehányás is van. Márta nem próbál rendezett mondatokat mondani. Kimondja azt, ami benne van.
Jézus elfogadja ezt az őszinteséget. Beszél vele, meghallgatja, majd kijelenti: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A remény forrását önmagában mutatja meg. Márta fájdalma ettől még nem szűnik meg azonnal.
Mária ugyanezzel a mondattal érkezik hozzá: „Uram, ha itt lettél volna…” Aztán sírni kezd. Jézus látja őt és a körülötte síró embereket. Megrendül.
Ezután következik az evangélium egyik legrövidebb és legmélyebb mondata: „Jézus könnyekre fakadt.”
Jézus tudja, hogy néhány perc múlva Lázár kijön a sírból. Mégis sír. Nem siet át a fájdalmon azért, mert már ismeri a történet folytatását. Megáll a gyászolók mellett.
Ez sokat elmond Istenről. A fájdalmunk nem kellemetlen zavar számára. Nem várja el tőlünk, hogy gyorsan összeszedjük magunkat. Jézus jelenléte teret ad a könnyeknek.
A veszteségek után gyakran szeretnénk minél hamarabb valamilyen magyarázatot találni. Miért történt? Miért most? Miért engedte Isten? Vannak kérdések, amelyekre hosszú ideig nem találunk választ. Jézus a sírnál először jelen van.
A keresztény remény sem teszi feleslegessé a gyászt. Attól, hogy hisszük a feltámadást, még fájhat valakinek a hiánya. A szeretet kapcsolatot teremt, ezért a veszteség sebet hagy.
Jézus könnyei azt mutatják, hogy a gyász nem a hit hiánya. Márta hisz Jézusban, mégis sír. Mária szereti őt, mégis összetörik. A hit helyet ad annak is, amit emberként érzünk.
A sírás sokszor olyan dolgokat mond ki, amelyekhez nincsenek megfelelő szavaink. Elveszítettünk valakit. Vége lett egy fontos életszakasznak. Megváltozott valami, ami addig biztos pont volt. Egy kapcsolat, egy egészségügyi állapot, egy terv vagy egy régi életforma is lehet veszteség.
A gyász ilyenkor utat keres magának. Van, aki sokat beszél róla. Más inkább csendben hordozza. Valaki hamarabb visszatér a mindennapokhoz, másnak hosszabb idő kell. Jézus története arra tanít, hogy Isten előtt ennek az útnak is van helye.
A történet azonban nem marad a sírnál. Jézus odalép, és azt mondja: „Vegyétek el a követ!” Ezután hangosan szólítja Lázárt: „Jöjj ki!”
A halál ebben a pillanatban már nem az utolsó szó. Lázár kijön a sírból. Jézus megmutatja, hogy az élet hatalma erősebb annál, amit az ember véglegesnek lát.
Lázár feltámasztása még nem a végső feltámadás. Később neki is meg kell halnia. A történet azonban előre mutat Jézus saját feltámadására és arra az ígéretre, amelyet minden benne hívő ember kap. Ez ad sajátos mélységet a keresztény gyásznak. Sírhatunk, miközben remélünk. Hiányozhat valaki, miközben hisszük, hogy Isten szeretete a halálnál is erősebb. A kettő egyszerre lehet jelen bennünk.
Gondolj arra a veszteségre, amely még mindig fáj. Ne sürgesd magad, hogy már túl kellene lenned rajta. Mondd el Jézusnak, mi hiányzik, mi fáj, és mit nem értesz. Engedd, hogy ott legyen veled ezen a helyen. A keresztény remény sokszor így kezd növekedni: könnyek között, Krisztus jelenlétében, a feltámadás ígéretébe kapaszkodva.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?