Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
IRÁNYTŰ:
ÉLETLECKÉK – A BELSŐ SZABADSÁGHOZ
Önmagad elutasítása helyett önmagad elfogadása
Ilyenkor az ember folyton figyeli magát. Vajon elég érdekes voltam? Jól mondtam? Nem beszéltem túl sokat? Mit gondolhatnak rólam? Egy egyszerű találkozás után is órákig visszajátssza magában a beszélgetést. Közben lassan elfárad.
Edith Eva Eger sokat foglalkozik azzal, milyen pusztító tud lenni, amikor önmagunk ellen fordulunk. Egy idő után már nincs szükség külső bírálóra. Mi magunk folytatjuk azt, amit mások valamikor elkezdtek. Megszégyenítjük, összehasonlítjuk és büntetjük magunkat. Ennek a hangja sokszor egészen hétköznapi.
„Ezt is elrontottad.” „Miért nem tudsz olyan lenni, mint mások?” „Ennyi idősen már többre kellett volna jutnod.” „Ha igazán ismernének, nem szeretnének.”
Az ilyen mondatok idővel annyira megszokottá válhatnak, hogy észre sem vesszük őket.
Képzelj el egy nőt, aki egész életében sokat adott mások véleményére. Gyerekkorában gyakran hasonlították a testvéréhez. A testvére könnyebben tanult, bátrabban szerepelt, hamarabb kötött barátságokat. A nő felnőttként is úgy érzi, hogy mindig valaki mögött kullog.
Jó munkája van, vannak barátai, a családja szereti. Mégis alig tud örülni annak, amit elért. Ha valaki megdicséri, rögtön hozzáteszi, hogy azért ez nem nagy dolog. Ha hibázik, napokig emészti magát. A gyerekkori összehasonlítás már rég véget ért. Belül azonban tovább folytatja.
Az önelutasítás gyakran abból a hitből fakad, hogy bizonyos részeink vállalhatatlanok. Szégyelljük a testünket, a természetünket, az érzékenységünket vagy a bizonytalanságunkat. Van, aki a múltja miatt érzi magát kevesebbnek. Más azt hiszi, túl lassú, túl halk vagy éppen túl sok. Ilyenkor elkezdünk szerepeket felvenni.
Valaki mindig vidám, mert fél, hogy a szomorúságával terhet jelentene. Más folyton erősnek mutatja magát, mert egyszer megtanulta, hogy gyengeséget nem szabad mutatni. Van, aki mindenkinek segít, mert attól fél, hogy különben nem lenne rá szükség. Ezek a szerepek egy ideig működhetnek. Kívülről akár irigylésre méltó életet is lehet mögéjük építeni. Belül viszont egyre nő a távolság aközött, akik vagyunk, és akinek mutatjuk magunkat.
Egy férfi például egész életében a megbízható ember szerepét vitte. Minden problémát megoldott, mindenkit hazavitt, ha kellett, kölcsönadott, segített költözni, ügyet intézett. Soha nem mondta, hogy fáradt. Egy idő után már azt sem tudta, mire lenne szüksége. Amikor egyszer ő került nehéz helyzetbe, nem tudott segítséget kérni. Szégyellte, hogy most nem ő az erős. Úgy érezte, ha mások meglátják a bizonytalanságát, elveszít valamit az értékéből.
Az önelfogadás éppen ilyen helyzetekben válik fontossá.
Nem arról szól, hogy mindent rendben lévőnek nyilvánítunk magunkban. Nem kell szeretnünk minden szokásunkat. A hibáinkon is érdemes dolgozni. Bizonyos viselkedésünkön változtatnunk kell. Az önelfogadás azt jelenti, hogy közben nem tesszük kérdésessé a saját értékünket.
Lehet valaki türelmetlen, és dolgozhat ezen anélkül, hogy rossz embernek tartaná magát. Hibázhat egy kapcsolatban, és kérhet bocsánatot anélkül, hogy évekre elítélné önmagát. Lehet elégedetlen valamivel az életében, és közben elfogadhatja azt az embert, aki ma. Ez sokkal nehezebb, mint elsőre hangzik.
A legtöbben ugyanis azt hisszük, hogy a kemény önkritika majd jobbá tesz bennünket. Ha eléggé szigorúak vagyunk magunkhoz, talán nem hibázunk újra. Ha folyamatosan elégedetlenek maradunk, talán végre elérjük azt a szintet, ahol már szerethetjük magunkat. Ez a pont rendszerint egyre távolabb kerül. Mindig akad valami, ami még nincs rendben.
Az önelfogadás egyik első lépése lehet megfigyelni, hogyan beszélünk magunkkal. Mondanád ugyanezt egy barátodnak is?
Ha egy ismerősöd elveszítené az állását, azt mondanád neki, hogy semmirekellő? Ha egy barátod rosszul döntene, azt mondanád, hogy tönkretette az egész életét? Ha valaki sírna előtted, megszidnád, hogy gyenge?
Magunkkal sokszor jóval kegyetlenebbek vagyunk.
Edith Eger munkásságában fontos gondolat, hogy a gyógyuláshoz önmagunkkal is más kapcsolatot kell kialakítanunk. Nem tudunk folyamatos belső támadás alatt nyugodtan fejlődni. A változáshoz biztonság is kell.
Keresztényként itt különösen mély kérdéshez érkezünk. Hogyan néz ránk Isten?
Sokan tudjuk a helyes választ: szeretettel. Mégis nehéz ezt magunkra vonatkoztatni. Könnyebb elhinni, hogy Isten szereti az embereket, mint azt, hogy engem is ismer, és így is szeret. Talán azért, mert mi feltételekhez kötjük saját elfogadásunkat. Majd akkor leszek rendben, ha rendezem ezt a kapcsolatot. Majd akkor, ha lefogyok. Ha sikeresebb leszek. Ha végre nem félek. Ha többet imádkozom. Ha nem követem el újra ugyanazt a hibát. Isten szeretete nem ezen a listán múlik. Ő már most ismeri azt, amit mi szégyellünk.
Ismeri a jó tulajdonságainkat és azokat a részeinket is, amelyekkel nehéz együtt élnünk. Látja a törekvéseinket, a kudarcainkat, a félbehagyott próbálkozásainkat. Nem egy idealizált változatunkhoz kapcsolódik. Ez nem felmentés a felelősség alól. Éppen ellenkezőleg: Isten szeretetében könnyebb őszintén szembenézni azzal is, amin változtatnunk kell. Már nem az életünk értéke forog kockán minden hibánál. Lehet bocsánatot kérni. Lehet tanulni. Lehet újrakezdeni.
Az önelfogadás ezért közel áll az alázathoz. Az alázatos ember nem gondolja magát tökéletesnek. Pontosan tudja, miben gyenge. Azt is tudja, hogy ezekkel együtt értékes.
Talán most is van benned valami, amit nehezen fogadsz el. Lehet egy testi változás. Egy tulajdonság. Egy régi döntés. Egy kudarc. Az is lehet, hogy egyszerűen nem olyan lett az életed, amilyennek fiatalon elképzelted. Érdemes néha leülni ezzel Isten elé. Nem kell rögtön megoldani. Elég lehet kimondani: Uram, ezt nagyon nehéz elfogadnom magamban. A következő mondat talán még fontosabb: segíts úgy néznem magamra, ahogyan te nézel rám. Ebből lassan másfajta élet születhet. Kevesebb bizonyítás. Kevesebb hasonlítgatás. Több őszinteség. Több türelem önmagunkkal.
A gyógyulás egyik jele talán éppen az, amikor már nem kell folyton menekülnöd attól az embertől, aki vagy. Lehetnek hibáid, és közben szerethető maradsz. Lehet még dolgod önmagaddal, és közben már most is van helyed Isten szeretetében.
A BELSŐ MEGÚJULÁS FELÉ – szentírási elmélkedések
Ismerve és szeretve – Isten tekintetében önmagaddá válni
Szentírási rész: Zsolt 139,1–18
Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem. Hová futhatnék lelked elől?Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség, és az éj úgy vegyen körül, mint máskor a fény: neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal. Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted.Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük. Terveid, Uram, felfoghatatlanok, s milyen tömérdek a számuk! Ha megszámlálnám: több, mint a homokszem, s ha végére érnék, az csak kezdet volna.
A 139. zsoltár egyik legmélyebb felismerése egyszerű mondatban összefoglalható: Isten teljesen ismer bennünket. Ismeri a gondolatainkat, a szavainkat, a döntéseinket, a múltunkat és azt is, amit mások előtt elrejtünk. A zsoltáros ezt így mondja: „Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem.” Tudod, mikor ülök le és mikor kelek föl. Messziről ismered gondolataimat. Mielőtt a szó a nyelvemre kerülne, te már ismered egészen.
Emberi kapcsolatainkban gyakran félünk attól, hogy ha valaki igazán megismer, csalódni fog bennünk. Ezért sok mindent megmutatunk magunkból, más részeket pedig gondosan elrejtünk. Isten előtt erre nincs szükség. Ő már ismeri azt is, amit mi nehezen fogadunk el önmagunkban.
A zsoltáros mégsem menekül ettől a tekintettől. Biztonságot talál benne. Ezt mondja Istennek: „Körülölelsz elölről és hátulról, kezedet rajtam nyugtatod.”
Isten ismerete nem hideg megfigyelés. Egy szerető Teremtő ismer bennünket. Ő tudja, honnan jöttünk, mire vagyunk képesek, hol vagyunk törékenyek, és milyen utat jártunk be eddig.
A zsoltár egyik legszebb része a teremtésünkről beszél. „Te alkottad veséimet, te szőttél anyám méhében.” Az ember létezése itt ajándékként jelenik meg. Életünk Isten teremtő akaratából fakad. Ez fontos alapja annak, ahogyan önmagunkra nézünk. Értékünk nem azzal kezdődik, hogy mit teljesítettünk, mennyire vagyunk sikeresek, vagy mások mit gondolnak rólunk. Isten már létünk kezdetén ismer és akar bennünket. A zsoltáros ezért képes kimondani: „Magasztallak, mert csodálatosan alkottál.” Ez nem önmagunk tökéletesnek látását jelenti. Annak felismerése, hogy Isten műve vagyunk, és ezért életünknek méltósága van.
Önmagunk elfogadása innen indulhat. Megtanuljuk ugyanazzal az őszinteséggel látni az erősségeinket és a gyengeségeinket. Felismerjük a jó tulajdonságainkat, és azt is, amin változtatnunk kell.
A hit segít különbséget tenni személyünk és tetteink között. Hibázhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, követhetünk el bűnt. Isten ilyenkor is személyünket szólítja meg, és megtérésre hív. Ezért az önelfogadás nem önfelmentés. Aki Isten szeretetében biztonságban érzi magát, annak könnyebb őszintén szembenéznie önmagával. Nem kell mindenáron igazolnia magát.
A zsoltáros azt is felismeri, hogy Isten jelenléte elől nincs hová elbújni. Ha az égbe emelkedik, ott van. Ha a mélységbe száll, ott is jelen van. A sötétség sem takarja el előle. Ez megnyugtató üzenet azokban az időszakokban is, amikor önmagunkkal nehéz együtt élni. Lehet olyan tulajdonságunk, döntésünk vagy életszakaszunk, amelyet legszívesebben kitörölnénk. Isten oda is belép.
Az ő tekintetében lassan megtanulhatunk úgy nézni önmagunkra, hogy közben az igazságot sem veszítjük szem elől. Látjuk, mi jó bennünk. Látjuk, mi sérült. Látjuk azt is, hol van szükségünk változásra és kegyelemre. Isten szeretete nem jutalom azért, mert már rendben vagyunk. Ez a szeretet az a biztos pont, ahonnan elindulhat a változás. Az ember könnyebben növekszik ott, ahol tudja, hogy értékes.
A 139. zsoltár ezért segít kilépni abból a gondolkodásból, amelyben állandóan másokhoz mérjük magunkat. Isten nem egy összehasonlító táblázat alapján néz ránk. Ismeri személyes történetünket, adottságainkat és hivatásunkat. Előtte nem kell másvalakivé válnunk ahhoz, hogy szerethetőek legyünk. Arra hív, hogy egyre inkább azzá az emberré váljunk, akinek ő elgondolt bennünket.
Figyeld meg, hogyan beszélsz önmagadról! Van-e olyan mondat, amelyben rendszeresen leértékeled magad? Vidd ezt Isten elé, majd olvasd el újra a zsoltár szavait: „Te szőttél anyám méhében.” Kérd tőle, hogy segítsen az ő tekintetével nézni magadra: őszintén, irgalommal és hálával. Az önmagaddal való béke ott kezdődhet, ahol elhiszed, hogy Isten már régóta ismer, és szeretettel tekint rád.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?