10. A hit és a bizalom megerősítése

Bizalmad Istenben gyökerezzen!

Van egy fa, amely a folyóparthoz közel nő. Gyökerei mélyre nyúlnak, egészen a vízig, bár a felszínen száraz idő van. A környező növények elszáradnak a hőségben, de ez a fa zöld marad és termést is hoz. A Biblia szerint „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik… Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa… a hőség idején is zöldell a lombja” (Jeremiás 17,7-8). Ha a bizalmad mélyen Istenben gyökerezik, a külső szárazság ellenére is lesz benned élet. Épp a puszta kényszerít rá, hogy mélyebbre nyúlj – jobban kapaszkodj Istenbe –, és ez hosszú távon tartós gyümölcsöt eredményez.

Reggeli elmélkedés

Zarándokok vagyunk

A hit megerősödésének teológiájában kulcselem, hogy a hit nem statikus, hanem növekedésre képes ajándék. Jézus gyakran hasonlította a hitet maghoz vagy növényhez (pl. mustármag példázata – Máté 17:20), ami arra utal, hogy a hit fejlődhet, növekedhet. Ugyanakkor a hit nem pusztán a mi erőfeszítésünk eredménye, hanem Isten munkája is bennünk.

Isten megenged próbatételeket, hogy szentebbé és Krisztushoz hasonlóbbá formáljon minket.

A gondviselés tanában is találunk biztatást a pusztai időkre. A Heidelbergi Káté klasszikus szavai szerint Isten úgy gondviselő Atyánk, hogy még a hajunk szála sem eshet le az Ő akarata nélkül. Ez azt jelenti, hogy a próbák közepette is minden részlet Isten ellenőrzése alatt áll. Nem a vak véletlen vagy kegyetlen sors kínoz minket, hanem mindennek van értelme Isten kezében, még ha mi nem is látjuk át. Róm 8,28 summázza ezt: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” Ez hitvallás is: hisszük, hogy Isten mindent – tehát a nehéz, pusztai élményeket is – a javunkra tud fordítani. Ezt a hitbeli meggyőződést azonban gyakran pont a pusztában tanuljuk meg.

Az egyház története tele van olyan szentekkel és egyszerű hívőkkel, akik tanúságot tettek arról, hogy a legnagyobb sötétségben is hűséges maradt Isten.

Zarándokok vagyunk ezen a földön. Ahogy Izrael vándorolt az Ígéret Földje felé, mi is vándorlunk egy mennyei haza felé. A hitünk végső beteljesedése nem ebben a világban lesz, hanem amikor színről színre látjuk Istent. Addig is, a próbák között a reménység tart meg minket, hogy Isten országában minden szenvedés értelmet nyer és elmúlik. A Jelenések 21,4 azt ígéri, hogy Isten letöröl minden könnyet, nem lesz több halál, bánat, jajkiáltás. Ez a végső perspektíva segít, hogy a jelen megpróbáltatásait könnyebbnek lássuk a ránk váró dicsőség fényében. Így a hitünk nem csak a jelenben erősödik, hanem előretekintéssel is: tudjuk, hova tartunk, és tudjuk, ki jár velünk – Jézus, aki azt mondta: „Én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.”.

Imádság:

Istenem, köszönöm, hogy a nehéz időkben is velem vagy. Bevallom, sokszor gyenge a hitem, és kételkedem, amikor nem látom a kezed munkáját. Kérlek, bocsásd meg kicsinyhitűségemet. Szeretnék mélyebb bizalmat tanulni irántad. Hiszem, hogy Te jó vagy, és minden helyzetemben jót munkálsz, még ha most nem is értem hogyan. Emlékeztetem magam mindarra, amit értem tettél eddig: köszönöm a gondviselésedet, a megannyi áldást és azt is, hogy Jézusban véglegesen megmutattad a szereteted. Uram, erősíts meg, hogy a pusztában is kitartsak! Add, hogy hűséges maradjak az imádságban, az igeolvasásban és a Te követésedben akkor is, ha nem érzek semmit. Újítsd meg az erőmet, ahogy megígérted, hogy a sas szárnyaira keljek. Jézus nevében. Amen.

Reggeli gyakorlat

A bizalom sokszor azt jelenti, hogy elengedjük a kontrollt. Válassz ki egy konkrét aggodalmat vagy terhet, amit egy ideje cipelsz (pl. egy szeretted jövője, anyagi bizonytalanság, egészségi félelem). Ma jelképesen add át Istennek! Majd imádkozz: „Uram, átadom ezt Neked, tegyél vele belátásod szerint. Bízom Benned.” Figyeld meg, hogy könnyebb lesz-e a lelked, amikor tudatosan Istenre bízod azt, amit amúgy sem tudsz irányítani.

Mire tanította meg Brigittát a betegsége?

Barnai Brigitta nővér, a Congregatio Jesu közösség tagja. A Szív jezsuita magazinban olvastam daganatos betegségéről, kórházi életéről, kiengesztelődéséről, elengedéséről és hogy mire tanította meg a betegsége. Brigitta nővér 2019 őszén, negyvennégy évesen kezdett különleges fájdalmakat érezni, amilyenek addig nem érzett. Azt gondolta, talán már a változókorba lépett. Éjjelente izzadt, elfáradt lépcsőzés közben, esténként belázasodott. Elment a körzeti orvoshoz. Mivel szeptember vége volt, sokan meghűlnek ilyenkor, kezdődött az influenza is, így az orvos sem látott semmi különöset. Majd bekerült a kórház fertőző osztályára.

Súlyos diagnózist kapott és komoly kezelések sorozata kezdődött el, végül eltávolították a daganatot. Ezt követően a legerősebb, háromnapos, bentfekvéses kemoterápiában részesült kéthetente. Ilyenből hetvennyolc kezelést kapott. Mikor ez már nem segített, jött a gyógyszerezés, nem sok eredménnyel. Amikor három napig a kórházban feküdt együtt a többi beteggel, előjöttek az élet nagy kérdései. Ha valaki nem volt nagyon rosszul, akkor sokat beszélgettek. A betegek azt gondolták, hogy mivel Brigitta szerzetesnő, neki könnyebb, mivel közelebb van Istenhez, így biztosan tudja, milyen lesz a halál, vagy ki fog meggyógyulni. Ez a tapasztalat arra késztette a nővért, hogy először saját maga számára fogalmazza meg, neki mit jelent a betegség, az elengedés, az elmúlás, a halál, mert csak úgy tud hitelesen beszélni ezekről a dolgokról.

A betegsége többek között arra is megtanította, hogy együttérzőbb legyen, és sorsközösséget vállaljon a betegekkel. Eddig ez nem volt ilyen intenzitással az életére. A kórházban sok beteg példaképévé vált, mert sokat segített nekik az, hogy meghallgatta őket. „A betegség megtanított arra, hogy tudatosan a valóságban és a jelenlétben éljek, hogy itt és most is jelen legyek Isten számára. Úgy, ahogy vagyok, aki vagyok, és a betegségben ez még inkább fölerősödik, hogy tudatosabban éljem meg, hogy a mai nap van, ez a pillanat van. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Napi szinten gyakorlom, hogyan legyek készenléti állapotban. Ebben nekem sokat segít Loyolai Szent Ignác imája a „szerető figyelmességről”, amiben visszatekintek a napomra: hálát adok, bocsánatot kérek, és kérem a kegyelmet a másnaphoz. Ilyenkor elengedem a napot, átadom Istennek, mert a megélt nap már soha többet nem jön vissza, az már az örökkévalóság része. Közben érzem, hogy fogyatkozik az erőm, nem annyit bírok, mint régebben. Ez is az elengedéshez tartozik, elfogadni azt, hogy nem vagyok már olyan erős. Elfogadni, hogy negyvenöt évesen csökkentett munkaképességű lettem, csúnya szóval: leszázalékoltak. Olyankor, amikor mások még erejük teljében vannak. De ezer tervem van.

Egy atya is megkeresett a közelmúltban, hogy egyre több daganatos beteg van a környezetében, ezért önsegítő csoport indítását is tervezzük. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sokszor elég az embereket meghallgatni, és ha igazán figyelünk rájuk, akkor megmutatkozik a következő lépés. Ezek a tervek, szolgálatok nekem erőt adnak, fölspanolnak, motiválnak, hogy akkor még van dolgom itt a földön. Megerősítenek abban, hogy a betegséggel együtt is szeret és használ az Isten az ő dicsőségére, addig, ameddig Ő akarja. És ez a bizonyosság mindennél fontosabb.”

Brigitta nővér 2022. novemberében elhunyt.

Elmélkedés

Bízz benne, mert Ő megígérte!

A Bibliában számos példa van arra, hogy Isten emberei a pusztában tanulták meg a mélyebb hit leckéit. Ábrahám éveken át várt az ígéret fiára, Izsákra, és még amikor megszületett is, Isten próbára tette hitét (1 Mózes 22) azzal, hogy kérte, áldozza fel neki azt, aki a legdrágább. Ábrahám hitének ereje abban mutatkozott meg, hogy bízott: „Isten majd gondoskodik” (1 Mózes 22:8). És Isten valóban gondoskodott egy bárányról helyette. Ábrahám végül erősebb hittel és az „Isten barátja” címmel jött ki ebből a próbatételből.

Jób is ismerte a pusztaságot: mindent elveszített, amit csak lehet – vagyonát, gyermekeit, egészségét. A hite mégis, bár megingott, nem tűnt el. A könyv végén így vall: „Csak hírből hallottam rólad, de most már saját szememmel láttalak” (Jób 42:5). Vagyis a szenvedése által mélyebb istenismeretre jutott. Mózes negyven évig élt a pusztában, mielőtt Isten visszaküldte Egyiptomba – a magány és egyszerű pásztorélet megtanította alázatra és Istenre való figyelésre, ami nélkül nem tudott volna Izráel vezetője lenni. Láthatjuk: a pusztai idő nem elvesztegetett idő, Isten iskolája ez, ahol a lélek megerősödik.

A pusztai helyzetekben gyakran az a legnehezebb, hogy kevés látható jele van Isten munkájának. Imádkozol, de nem érkezik azonnal válasz; teszed a jót, de nem látod a gyümölcsét; keresed Istent, de csend vesz körül. Ilyenkor emlékeznünk kell arra, hogy a hit éppen akkor bizonyul hitnek, amikor nem lát, mégis kitart.

Ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létezéséről való meggyőződés” (Zsid 11,1). Amikor mindent világosan látunk, akkor nem hitre, hanem látásra támaszkodunk. A puszta homályában viszont a hitünknek kell „látnia”. Ez belső döntés kérdése: eldöntöm, hogy bízom Istenben akkor is, ha a körülmények épp az ellenkezőjét sugallják. Ezt hívjuk bizalomnak: ráhagyatkozom Isten jóságára és bölcsességére akkor is, ha pillanatnyilag nem értem az útját.

Hogyan erősíthetjük a hitünket tudatosan a nehéz időkben? Először is, emlékezzünk vissza Isten korábbi szabadításaira és hűségére.

A zsoltáros is ezt tette: visszaidézte, hogyan vezette ki Isten Izráelt Egyiptomból, hogyan gondoskodott róluk a pusztában – és ez reményt adott a jelenben. Neked is segíthet, ha felidézed: mikor tapasztaltad már meg Isten segítségét korábban? Írd össze azokat a helyzeteket, amelyekből Ő húzott ki vagy ahol egyértelműen megmutatta hűségét. Ezek a bizonyítékok megerősítik a szívedet, hogy most sem hagy el. Másodszor, tápláld a hited Isten Igéjével akkor is, ha száraznak érzed. Olyan ez, mint amikor az ember étvágytalan, mégis eszik egy keveset, hogy legyen ereje: ha most nehezebben is megy az igeolvasás vagy imádkozás, ne add fel, mert a lelked így kap táplálékot.

Harmadszor, keress közösséget más hívőkkel. A hit olyan, mint a parázs: ha együtt vannak a szén darabok, tovább izzanak, de ha egyet különveszel, könnyen kihűl. A pusztai időkben különösen fontos, hogy legyen, akivel együtt imádkozol, aki bátorít, vagy akinek egyszerűen őszintén elmondhatod, min mész keresztül. Isten gyakran embertársaink által nyújt vigaszt és erőt.

Egy másik módja a hit erősítésének a hálaadás.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de próbálj meg kifejezetten hálát adni Istennek valamiért a nehézség közepén. Pál apostol azt írja: „Adjatok hálát mindenért” (1Tessz 5,18). Amikor hálát adunk, még ha nehéz is, a figyelmünket a hiányokról Isten ajándékaira helyezzük. Ez a perspektívaváltás erősíti a bizalmat: rájössz, hogy Isten eddig is mennyi mindent megtett érted, miért ne segítene most is? Adj hálát akár a pusztai időért is – nem azért, mert jó maga a szenvedés, hanem mert tudod, hogy Isten jót fog kihozni belőle.

A pusztai időszak lehetőséget ad arra is, hogy a hitünk tisztuljon.

Ahogy az aranyat tűzben tisztítják, Isten néha a próbák tüzét engedi ránk, hogy felszínre hozza mindazt, ami nem tiszta a hitünkben. Ilyenkor kiderülhet, hogy eddig talán a körülményeinkben bíztunk Isten helyett, vagy saját erőnkre támaszkodtunk. A próba segít ezeket elengedni. Péter apostol írja: a megpróbáltatás célja, hogy hitetek „mint tűzben megpróbált arany” igaznak bizonyuljon (1Pét 1,7). Isten nem akarja, hogy a hitünk felszínes maradjon. A nehézségben megtisztítja azt, hogy még értékesebb és szilárdabb legyen. Ez persze nem könnyű folyamat – az aranynak sem kellemes a tűz –, de a végeredmény egy erősebb, tisztább hit, amely nagyobb dicsőséget hoz Istennek és több áldást jelent nekünk is.

Ne felejtsük el, hogy a bizalom erősítése szorosan összefügg Isten megismerésével. Minél jobban megismerjük Istent (az Ő jellemét, ígéreteit, korábbi tetteit), annál könnyebb bízni benne.

A pusztában Isten gyakran új módon mutatkozik meg. Gondoljunk Illésre, aki a Hóreb hegyén hallotta meg Isten halk és szelíd hangját, miután előtte egy erős szél, földrengés és tűz vonult el. Isten nem a látványos módon szólt hozzá, hanem csendben. A pusztai csendben talán te is meghallhatsz valamit Istenből, amit a zajos hétköznapokban nem. Lehet, hogy épp ezekben a száraz időszakokban lesz számodra sokkal személyesebb Isten jelenléte egy apró, de annál jelentősebb módon.

Végül tudd, hogy a pusztai időszak nem tart örökké. Ahogy a vándorlásnak is vége lett és elérkezett az Ígéret Földje, úgy a te életedben is eljön a felüdülés és áldás ideje. Isten ígéri, hogy „…a sivatag örülni fog, és virul, mint a liliom” (Iz 35,1).

A hited megerősödve, megedződve kerül ki ebből az időből. S mire eljön a szabadulás vagy enyhülés, rájössz, hogy nem voltál egyedül egy pillanatra sem: Isten mindvégig veled járt, csak erősíteni akarta a karjaidat a hitteljes élethez.

Bízz benne, mert Ő megígérte: „Nem hagylak el, nem maradok el tőled” – és Isten ígéretei igenek és ámenek. A megerősödött hit pedig olyan kincs, amit soha nem vehet el tőled senki, és ami egész életed során elkísér, bármilyen újabb kihívással is nézel szembe.

Esti gyakorlat(ok)

Képzeld el, hogy egy homokos tengerparton sétálsz Istennel. A nap már lemenőben van, a láthatáron narancs és rózsaszín fények keverednek. Ahogy visszatekintesz az útra, amit megtettél, két pár lábnyomot látsz a homokban: az egyik a tiéd, a másik Istené. Amikor az életed örömteli szakaszaira gondolsz, látod, hogy a két lábnyomsor egymás mellett halad – Isten veled járt, és te is érezted Őt.

Aztán észreveszed, hogy bizonyos szakaszokon csak egy pár lábnyom van. Ezek éppen azok a nehéz időszakok voltak: a pusztai, szenvedéssel teli napok. Felmerül benned a kérdés: „Istenem, miért hagytál egyedül pont akkor?”. Ekkor azonban Isten gyengéden rád néz, és azt mondja: „Drága gyermekem, nem hagytalak magadra. Amikor a legnehezebb volt, akkor vettelek a karomba, és az a lábnyom az enyém, mert én vittelek téged.”

Próbáld átérezni ennek az igazságát: a legnagyobb próbatételek idején Isten ölben hordoz téged. Most képzeld el, hogy előretekintesz a még előtted álló útra. Nem tudod, milyen kihívások jönnek, a távolban talán sötét felhők gyülekeznek.

De ahelyett, hogy félnél, érzed, hogy Isten ott áll melletted. Megfogja a kezed. Te pedig azt mondod neki: „Uram, bízom Benned a jövőmben is. Ha kell, kérlek, vigyél majd át a nehezén.” Maradj egy kicsit csendben ebben a belső párbeszédben. Hagyd, hogy Isten szeretete és hűsége megnyugtassa a szívedet. Tudatosítsd: nem kell egyedül járnod az utat – Isten a hited megalkotója és beteljesítője (Zsid 12,2), Ő visz végig a célba.

Konklúzió

Emlékeztető kérdések:

• Fel tudsz idézni egy korábbi időszakot, amit utólag „pusztai időszaknak” neveznél az életedben? Mit tanultál akkor önmagadról és Istenről? Hogyan látsz rá most arra az időre?
• Mi segít a legjobban abban, hogy bízz Istenben, amikor épp semmi kézzelfoghatót nem tapasztalsz a jelenlétéből? (Pl. zene, ima, barátok, emlékek felidézése?)
• Ha 1-től 10-ig skálán értékelnéd a jelenlegi hitbeli erőnlétedet, mennyit adnál magadnak? Mit gondolsz, Isten mivel szeretné ezt erősíteni? Milyen változásokat észlelsz magadon, amelyek azt mutatják, hogy a hited erősebb lett az utóbbi időben?