Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
” HIT ÉS ÉLET”
A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.
Nemcsak többet fogsz érteni, hanem stabilabban fogsz élni
A legtöbb ember ma nem azért nem olvas Szentírást, mert nincs benne éhség, hanem mert túl sok a zaj. A nap tele van üzenetekkel, rövid hírekkel, és közben észrevétlenül elszegényedik bennünk a belső nyelv: már nem tudjuk, hogyan beszél velünk Isten, és azt sem, hogyan hallgassuk őt. Leó pápa katekézise ebbe a helyzetbe hoz vissza egy alapigazságot: Jézus nemcsak egyszer szólt, hanem a Lelkével ma is tanít. A búcsúbeszédben megígéri, hogy a Vigasztaló „mindenre megtanít” és „elvezet a teljes igazságra”, vagyis a keresztény élet nem emlékápolás, hanem élő kapcsolat. A missziós parancsban pedig azt mondja: tanítsátok meg őket mindarra, amit én parancsoltam.
Ez azt jelenti, hogy az evangélium nem magánvélemények gyűjteménye, hanem egy átadott életforma, amelynek van szíve, van ereje, és van útja az egyik nemzedéktől a másikig.
Leó pápa azt mondja: a Krisztus által mondott szó és a századokon át terjedő tanúságtétel között bensőséges kapcsolat van. Mintha azt üzenné: nem vagy egyedül az evangéliummal. Amit a kezedben tartasz, az nem magányos olvasmány, hanem egy nagy család emlékezete és tapasztalata. A Szentírás nem a levegőben lebeg, hanem az Egyház szívében született meg, imádságban, szenvedésben, döntésekben, megtérésekben, szentek és hétköznapi emberek életében. A hagyomány pedig nem azt jelenti, hogy „régi szokásokhoz ragaszkodunk”, hanem azt, hogy a Lélek segít megérteni és megélni ugyanazt az Igét mindig új helyzetekben.
Ahogy egy mag akkor is ugyanaz a mag, mégis növekszik, kibomlik, termést hoz, úgy a Szentírás is akkor válik valóban „életté” bennünk: ha olvassuk, ízlelgetjük, engedjük, hogy kérdezzen, és hagyjuk, hogy formáljon.
Van egy mondat, amit különösen érdemes hazavinni: a Szentírás „élő és organikus valóság”.
Ez egyszerre vigasztaló és felelősségteljes. Vigasztaló, mert nem kell minden választ egyszerre tudnunk. Az Ige türelmesen nevel, mint egy jó mester: visszatér, ismétel, mélyít, és közben lassan átállítja bennünk az irányt. És felelősségteljes, mert ha nem olvassuk, akkor nemcsak egy könyv marad zárva, hanem mi magunk is könnyebben záródunk be.
Aki nem marad kapcsolatban az Igével, az gyakran úgy próbál „keresztényül” élni, hogy közben más hangok írják meg a döntéseit: félelem, megfelelés, düh, cinizmus, kapkodás.
A Szentírás olvasása nem extra vallásos hobbi, hanem belső rendteremtés.
Az Ige úgy tesz rendet, hogy nem letör, hanem felemel. Nem elnémít, hanem tisztább szót ad a szívünknek. Nem elidegenít a világtól, hanem segít úgy jelen lenni benne, hogy közben ne sodródjunk.
A pápa beszél a „letéteményről”, a ránk bízott kincsről, amit őrizni és továbbadni kell. Mert a hit nem csak intézményes örökség, hanem személyes emlékezet: amit olvasol, az előbb-utóbb imádsággá válik, aztán döntésekké, aztán mondatokká, amikkel másokat bátorítasz. És így lesz belőle továbbadás. A Szentírás olvasása végül mindig misszió is: nem hangoskodó, nem nyomulós, hanem csendesen sugárzó.
Aki valóban él az Igéből, annak egy idő után más lesz a tekintete, a türelme, a beszéde, a reakciója. Nem tökéletes lesz, csak egyre inkább „iránytartó”. Olyan ember, aki nemcsak informált, hanem átformált.
ÖSSZEFOGLALÓ:
A ma embere sokszor attól fárad el, hogy túl sok hang akarja megmondani, mi az igaz, mi a jó, mi az értékes. Leó pápa üzenete egyszerű kapaszkodó: nem kell elveszned a hangzavarban, mert van egy hang, amely nem manipulál, hanem vezet. A Szentírás nem azért van, hogy „tudjunk róla”, hanem hogy az Igazság Lelke átvilágítsa a szívünket, és visszaadja a belső iránytűnket.
Ha naponta adsz helyet az Igének, nemcsak többet fogsz érteni, hanem stabilabban fogsz élni.
Az Útitárs következő évadában különös hangsúlyt fektetünk a Szentírásra, ugyanis rendhagyó elmélkedések formájában vesszük végig az éppen aktuális téma szentírási vonatkozásait. KATTINTS IDE ÉS FOLYTASD VELÜNK »
„A MÉGIS-EMBEREK”
Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.
Adj időt!
Egy fiatalemberről szól a mostani történet, a MÉGIS-EMBEREK sorozatunk utolsó epizódjaként, aki nem csillogó karriert, hanem rendet keresett a fejében és a szívében. Aki úgy gondolta: Isten nem a gondolkodás ellensége, hanem a forrása. Aki mert kérdezni, amikor mások csak ismételtek. Aki miatt ma is reményünk lehet, hogy a hit nem menekülés, hanem tartás. Ő Aquinói Szent Tamás.
Előkelő családban született Roccaseccában, és a családjának komoly tervei voltak vele. Taníttatták, mert látták benne az észt és a jövőt. Tamás viszont egy ponton olyan döntést hozott, amit a rokonok „értelmetlen lemondásnak” láttak: a domonkos rendbe akart belépni. A közeli biztos pálya helyett a kolduló igehirdetők útját választotta. És itt jön az első nagy „mégis”: a családja nem támogatta, hanem megpróbálta megállítani. A források szerint erővel is visszatartották egy időre, hogy lebeszéljék a rendről. Mintha a hivatás csak egy múló hangulat lenne, amit majd „kihever”. Tamás azonban nem alkudozott. A csendes kitartásával azt üzente: vannak döntések, amelyeknél nem a kényelmes az igaz, hanem az igaz a kényelmesebb hosszú távon. Ez a mondat ma is ül, amikor a középkorú ember a maga nagy váltásai előtt áll: munka, család, szolgálat, hit.
Nem mindig a környezeted tapsa mutatja, hogy jó úton vagy. Néha épp az, hogy ellenállásba ütközöl, jelzi: komolyan vetted az életedet.
Tamást végül elengedték, és tanulni küldték, többek között Párizsba és Kölnbe. Kölnben Albertus Magnus mellett tanult, és a társai egy ideig gúnyolódtak rajta. Csendes volt, lassú beszédű, sokat figyelt, ezért „néma ökörnek” csúfolták. Albert viszont – a hagyomány szerint – csak annyit mondott: ez az ökör még úgy fog bőgni, hogy betölti a világot.
Ha valaha érezted már, hogy alábecsülnek, ez a jelenet neked szól.
A mélység ritkán látványos az első percben. Az érett gondolkodásnak idő kell, mint a jó bornak. Tamás nem a villámgyors riposztok embere volt, hanem a tisztázásé. Írt, tanított, vitázott, és közben megőrizte az imádság egyszerűségét. A tanulást és az írást is imával kezdte, mert nála a tudás nem öncél, hanem szolgálat volt. A Summa Theologiae és a többi műve nem azért született, hogy lenyűgözzön, hanem hogy rendet tegyen a kérdések között. A rend pedig nem steril, hanem felszabadító: segít különbséget tenni lényeg és zaj között.
Tamás egyik legfontosabb üzenete ma is ez: a hit és az értelem nem ellenségek, hanem társak. A józan gondolkodás nem vesz el Istenből, hanem megvéd a hamis képektől. A hit pedig nem tompítja az értelmet, hanem irányt ad neki.
Van egy gyönyörű epizód, amit Benedek pápa is felidéz. A hagyomány szerint Tamás egy feszület előtt imádkozott, és a Megfeszített megdicsérte őt az írásaiért. Amikor pedig Tamás jutalmat kérhetett volna, ennyit felelt: „Semmi mást, csak Téged, Uram.” Ez a mondat olyan, mint egy lelki GPS.
Megkérdezi tőlünk: te pontosan miért hajtasz, miért küzdesz, miért akarsz még mindig helytállni. Mert középkorúan és idősebben már nem csak az számít, hogy „megcsinálom”, hanem az is, hogy kinek és miért.
Tamásnál a teljesítmény mögött kapcsolat volt. És talán ezért tudott ennyire szabad lenni: nem emberek ítéletéből élt, hanem az igazság szeretetéből.
Élete vége felé jön a második nagy történet, ami különösen modern. 1273-ban, egy mély lelki élmény után Tamás szinte teljesen abbahagyta az írást. Azt mondta, mindaz, amit addig leírt, „szalmának” tűnik ahhoz képest, amit megsejtett. Nem kiégett, hanem átrendeződött benne a súlypont. Mintha azt üzenné: dolgozz becsülettel, építs rendszert, de tudd, mikor kell elengedni a saját kontrollodat. Mert Isten mindig nagyobb, mint amit mi el tudunk képzelni. Tamás végül úton volt a lyoni zsinat felé, amikor megbetegedett, és 1274-ben meghalt Fossanovában.
Rövid élet volt, mégis hű maradt a hívásához, amikor a családja más jövőt írt volna neki. Mégis csendben dolgozott, amikor a társai címkézték. Mégis összebékítette a hitet és az értelmet egy olyan korban, amikor sokan szétválasztották őket. Mégis a kapcsolatot választotta a jutalom helyett. Mégis el tudta engedni a saját szavait, amikor Isten nagyobbnak mutatta magát.
Ha ma tőle kapsz útravalót, talán ez legyen: ne félj a mély kérdésektől, és ne szégyelld a csendes hitet. Adj időt a gondolataidnak, és adj helyet az imának is. Lehet, hogy épp a lassú hűség hoz áldást.
Adj időt magadnak, hogy el tudd engedni, amit el kell, hogy helyet adj az áldásnak!
Ebben segít a Útitárs következő évada! Folytasd velünk itt »
AZ ÉLET IGÉJE
Figyelj arra, amit hallasz!
Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!”
Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mk 4,21-25)
A Mk 4,21–25 Jézus példabeszédes tanításának közepén hangzik el, közvetlenül a magvetőről szóló példabeszéd és annak magyarázata után. A háttér tehát az „Ige hallása”: ki hogyan fogadja, őrzi, engedi növekedni magában Isten szavát. Jézus itt két képet kapcsol össze: a lámpást, amelyet nem elrejteni, hanem világítani gyújtanak, és a mértéket, amellyel mérünk – vagyis azt, milyen nyitottsággal, figyelemmel, készséggel fogadjuk be azt, amit hallunk. A rész lényege, hogy az evangélium nem rejtegetni való titok, hanem világosság, amelynek előbb-utóbb láthatóvá kell válnia az életünkben. Az is kiderül, hogy a hallás nem passzív: amennyire komolyan veszem, annyira nyílik meg; amennyire elhanyagolom, annyira elsorvad.
„Figyeljetek arra, amit hallotok!”
Jézus nem csak azt kéri, hogy halljuk az Igét, hanem azt, hogy figyeljünk rá. A hallás lehet zaj: átfut rajtunk, és már el is tűnik. A figyelem viszont befogadás: helyet csinál a szívben. A mai ember rengeteget hall, mégis ritkán figyel. Mintha a lelkünk folyamatos háttérzenében élne: információk, vélemények, értesítések között. Jézus ezért mondja: vigyázz, mi jut be hozzád, és hogyan jut be. Nem mindegy, hogy a szívedbe kenyér kerül vagy szemét.
A lámpás képe azt üzeni: amit Istentől kapsz, azt nem elrejteni kaptad. A hit nem titkos hobbi, hanem világosság, ami a kapcsolataidban is fényt gyújt. A lámpát nem azért gyújtják, hogy szégyelljék, hanem hogy lássanak tőle.
Ugyanígy az Ige azért érkezik, hogy rendet tegyen benned: megmutassa, mi igaz, mi hamis, mi fontos, mi mellékes.
„Semmi sincs elrejtve” – ez nem fenyegetés, inkább ígéret: a valóság egyszer napfényre kerül. A kimondatlan indulat, a titkos seb, a félretolt igazság előbb-utóbb felszínre jön. Kérdés, hogy a fény gyógyít-e, vagy megéget. Ha a fényt időben beengedem, gyógyít. Ha elzárom, egyre sötétebb lesz odabent, és a sötétben az ember könnyen eltéved. Jézus nem akar megszégyeníteni, inkább megóv: ne rejtsd a lámpát a véka alá, mert közben te maradsz sötétben.
A „mérték” képe nagyon gyakorlati. Amilyen nyitott szívvel méred Isten szavát, olyannal mérnek neked is: a kegyelem „tágas edénybe” többet tud tölteni. Ha egy teáscsészével állsz a forrás alá, annyit viszel haza. Ha egy vödörrel, akkor többet. A figyelem a lelki edény mérete. Nem az intelligencia dönt, hanem az alázat és a vágy. „Akinek van, még kap” – ez azt jelenti, hogy aki már beengedte a fényt, annak a fény tovább erősödik. Aki pedig elhanyagolja, attól még a kis fény is kihunyhat. Nem Isten szűkmarkú, hanem a szív szokik hozzá a sötéthez. A figyelem, amit ma az Istennek adsz, holnap belső tartalékként fog visszatérni. Egy nehéz beszélgetésben, egy kísértésben, egy döntésben.
A lámpás nem dísz, hanem irányfény. Egyetlen jó mondat a Szentírásból néha olyan, mint egy utcai lámpa ködben: nem mutatja az egész utat, de a következő lépést igen.
Az Útitárs 90 szentírási elmélkedései segítenek átállítani a belső iránytűdet a félelemből a bizalom felé. KATTINTS IDE és tarts velünk a következő 3 hónapban is »
A Biblia rendre meg fogja mutatni, hogy Isten nem a falaink mögött talál ránk, hanem ott, ahol el merjük engedni a hamis kapaszkodókat: az aggódást, a félelmet, a szégyent, stb. Az elmélkedések abban segítenek, hogy kimondják, mi zajlik bennünk, és megmutatják, mi lehet a következő, egyszerű lépés – ma, ebben az élethelyzetben.
Nem erősségem a könyvolvasás, mivel rossz a szemem. Szemüveg se segít, az orvos azt mondta, az agyammal van gond.
A napi Szentírás-olvasást viszont megoldottam: majdnem napi szentmisére-járás, ahol felolvassák azt, nem kell szemet erőltetnem!
Dettó! Szívből örülök, hogy nagyon sokan vagyunk ezen a közös Biblia órán!
„Tamás azonban nem alkudozott. A csendes kitartásával azt üzente: vannak döntések, amelyeknél nem a kényelmes az igaz, hanem az igaz a kényelmesebb hosszú távon….Nem mindig a környezeted tapsa mutatja, hogy jó úton vagy.”
Köszönöm, nagyon mélyen érintő, igaz gondolatok.
Az én életem a „világ szemében” egy derékba tört karrier.
Amikor a változás bekövetkezett – egészségügyi okok miatt – még én is úgy néztem magamra ahogy a külvilág látott engem.
Ma már, jó pár évvel később – tudom, semmi sem történt véletlen.
Isten folyamatosan gondomat viselte. Ő volt Aki terelgetett, lezárt egy szakaszt az életemben és egy nehéz de áldásokkal kikövezett új úton indított el és vezetett.
A cigánypasztorációba csöppentem bele, ami az én „csendes kis világommal” éles ellentétben állt. Iszonyatosan nehéz volt az „átállás”. A „Miért-jeimre” imában kaptam választ: Imádkozzál és bízzál!! Küzdelmes időszak volt, de nem eredménytelen.
Ma már sok gyermek hív Ági mamának, a fogadott unokám – aki árvaházban nevelkedett – már családos, így tehát van egy 8 hónapos dédunokám (!!) a vérszerinti 3 kisunokám mellett.
Már nem keresem a miérteket. Így kellett történnie.
Hálás vagyok Istennek mindazért amit elvett, mindazért amim van, és azért aki vagyok – (még mindig az Ő formálása alatt!)
Pár éve egy verset kaptam ettől a fiútól:
„A nevem Laci, ki egyszerre jár mennyben és a pokolban.
Ki egyszerre sikeres és sikertelen,
Ki egyszerre boldog és bánatos,
Ki mellett oly sokan állnak és magányos.
A nevem Laci ki apjától kapta a nevet, de nem kérte.
A nevem Laci ki álmodott és el is érte,
Kit a mélybe taszítottak volna, de helyette megerősítették.
A nevem Laci kinek szülei nem vértől valók, ki lelkén osztozik.
A nevem Laci kinek szívének másik felét egy asszony viseli.
A neve: Mama, ki unokául fogadta az árvát, ki nem félt erősíteni a gyávát.
A neve Mama, kiben nem egy a vérünk, de együtt dobban a szívünk.”