Horizont – Lásd az egész képet!
A hétköznapok Isten kedvenc eszközei
Madeleine Delbrêl, francia szociális munkás és misztikus így írta: „A hétköznapi élet nem akadálya a szentségnek – hanem útja.” Sok hívő ember úgy érzi, csak akkor lehet „igazán” keresztény, ha rendkívüli dolgokat tesz. Zarándoklat, szolgálat, szentbeszéd – ezek fontosak, de nem helyettesítik a hétköznap szentségét.
Madeleine szerint a mosogatás, a vonatozás, a munkahelyi beszélgetés, a főzés – mind lehetnek imák, ha szeretetből fakadnak. A hétköznapok Isten kedvenc eszközei.
Mert Ő nemcsak a templomban van jelen, hanem ott is, ahol éppen vagy. Aki megtanul a hétköznapokban figyelni, szeretni, türelmes lenni, az már szentté válik.
Nem kell másik élet, nem kell jobb időszak – most van az alkalmas idő. Ma ne keresd máshol az alkalmat a szeretetre. Ott van előtted: a kollégád tekintetében, a szomszéd néniben, a gyermek kérdésében. És ha szeretetből válaszolsz – máris Isten válaszol általad. Ez a hétköznapok csodája. Ne becsüld le!
Élethelyzetek – sorozat
Ahogyan Karen visszatalált az önálló élethez
1982. augusztus 28-án Carl és Joyce Lambert megrendülten és szomorú szívvel ültek lányuk, Karen ágya mellett. Egy nappal korábban Karen még fickós, életvidám tizenhat éves lány volt, jó tanuló és tehetséges zenész. Azután jött az a telefonhívás, amelytől minden szülő retteg: baleset történt. Karen a fuvolaórájáról tartott hazafelé, amikor a kocsija felborult egy emelkedőn. A szélvédőn át kizuhant az úttestre, ahol egy szembe jövő autó elgázolta. Amikor Carl és Joyce az intenzív osztályon őrizték őt, Carl rettenetesen tanácstalannak érezte magát. A lánya minden bizonnyal meghal, és ő nem tehet ez ellen semmit.
Karen azonban életben maradt. Tizenkét órás műtéttel állították el a belső vérzést, tették helyre a sok csonttörést, a szilánkosra tört vállát és könyökét, valamint összefoltozták a megrepedt, vérző máját. Súlyos sérülései miatt kómás és sokkos állapotban volt. Carl azonban számítógép-szakember volt, nem orvos. Nyolcvanegy napon át sem ő, sem Joyce nem tehettek semmit azon kívül, hogy várakoztak és imádkoztak.
Azután, a nyolcvankettedik napon Karen magához tért.
Az ő Karenjük volt az, de olyannak tűnt, mintha újra csecsemővé változott volna. Nem tudott nyelni, beszélni, számolni, járni, még világosan gondolkodni sem. Carl továbbra is tanácstalan volt, de megtett minden tőle telhetőt. Karen további négy hónapot töltött a kórházban, majd hat hónapig hordták kezelésekre.
A Lambert házaspár kidolgozott egy tervet, mely szerint Joyce továbbra is eljár dolgozni és pénzt keresni, Carl pedig otthon marad a lányukkal.
A szülők fellélegeztek, amikor Karen végre tolószékben ugyan, de hazatért. Megkezdődött a rehabilitáció hosszú folyamata. A terápiák óránként 60–120 dollárba kerültek, de Carl maga is rengeteg időt szánt a lányára — apai szerepét elsőrendűen fontosnak tekintette.
Minden nagyon sok időt és türelmet követelt — mindkettőjüktől.
Meg kellett tanítani Karent újra beszélni. Carl a „hat” szót naponta öt órán át ismételgette. Úgy gondolta, ez nyújtja a hangszálakat, és elősegíti a beszédre való képességet. Amikor Karen állapota valamelyest már javult, kártyázni kezdtek, hogy növeljék Karen koncentrálóképességét. A legapróbb eredményért is hosszú ideig kellett küzdeni, időnként napi nyolc órát. Karen javult ugyan, de nagyon lassan. Mindkettőjük energiáit felemésztette a küzdelem.
Mit tehet ilyenkor egy apa?
Egy reggel a zuhany alatt Carlban hirtelen megfogant egy gondolat: igaz, hogy nem orvos, még csak nem is hivatásos terapeuta, de ért a számítógéphez. Talán éppen ezzel segíthetne Karennek a legtöbbet.
A számítógép tökéletes segítség lenne Karen számára az olyan készségek elsajátításában, mint a számolás, a fogalomalkotás, a minták felismerése és a problémamegoldás. A számítógép sosem fárad bele az ismétlésbe, igazodik Karen sebességéhez, és a nap huszonnégy órájában rendelkezésére áll. Még szórakoztatná is Karent.
Carl munkához látott. Bevont foglalkozás- és beszédterapeutákat, orvosokat, pszichológusokat, sőt, még egy fizikoterapeutát is. Ők tettek javaslatokat a kidolgozandó problémákra, Carl pedig megalkotta a programokat — játékokat, tevékenységre és problémamegoldásra ösztönző feladatokat. Így tanulta meg Karen az alapvető készségeket, továbbá újra kifejlődött a koncentrációs képessége és a memóriája.
A software programok olyan sikeresnek, hasznosnak és szórakoztatónak bizonyultak, hogy azóta közkinccsé váltak a Karen Lambert Alapítvány gondozásában, és ma már országszerte forgalomban vannak.
Karen Lambert ma ismét mokány, jó humorú fiatal nő. Harmincegy éves, boldog házasságban él, és időnként főiskolai tanfolyamokon vesz részt.
Nehéz lenne büszkébb apát találni Carlnál. Nemcsak annak örül, hogy Karen visszatalált az önálló élethez, hanem annak is, hogy neki magának régen megszűnt az a bizonyos tanácstalanságérzése. Felfedezte, hogy jó és hasznos dolog, ha az ember orvos vagy hivatásos terapeuta, de néha még jobb, ha egyszerűen önmagát adja.
Sharon Whitley
GONDOLAT:
A történet üzenete ma: a szeretet nem passzív együttérzés, hanem cselekvő találékonyság. Amikor tehetetlennek érezzük magunkat, mégis dönthetünk: elővesszük, amink van – időt, figyelmet, szakértelmet vagy akár „csak” önmagunkat – és szolgálattá formáljuk. A kitartó, apró lépések (egy szó, egy óra, egy játék) összeadódnak, és lassan, de biztosan újjáépítik az életet. Nem kell mindenhez „hivatalosan érteni”: a hűség, a türelem és a kreativitás gyakran többet gyógyít, mint gondolnánk. Isten sokszor épp ott nyit utat, ahol csak falat látunk – ha nagyobb perspektívában nézzük az életünket, a krízis lehetőséggé, mi pedig „mégis-emberekké” válhatunk.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!